Camino

Camino

Igen, túl vagyok a Caminon. Amennyiben a Spanylország északi részén futó zarándokutat értjük és annak is csak egy szakaszán. De a Camino számomra nem csak ez, hiszen ha az út történetét nézzük a zarándokok valamely bűnük megbocsátásáért járták végig az utat. Én is egyfajta caminon megyek? Néhány ismerősöm szerint tehát van mit jóvátennem az előző életemben elkövetett bűnök miatt és ezt a lányommal folytatott kilátástalan élet adja? Lehet.

Miért mentem el az útra? Nem tudnám megmondani. Őszintén nem tudom mikor volt az a pillanat amikor elküldtük anyámat repjegyet intézni. ( Nem feltétlenül szerencsés ötlet, hiszen egyszer úgy szervezett a családnak Portugáliába utat, hogy a két átszállásból egyik Hollandiában a másik Brüsszelben volt. Végül hosszas kavarással sikerült legalább az egyiket kiiktatni, és ő ebben nem látott semmi hibát J ) Nem volt erről szó a családban, nem nagyon beszéltünk erről, tudtunk persze róla, hogy van ilyen, de ennyi. És egyszer csak azt vettem észre, hogy az apámmal tervezzük az utat mert megvette anyu a repjegyeket. J Azóta visszagondolva talán azért vállalkoztam az útra, hogy TEGYEK valamit!!! Úgy értem tevőlegesen is tegyek valamit azért, hogy legyen jövőképem Lucát és a saját sorsunkat illetően. Miért lenne ettől bármi jobb? Ma már tudom és persze tudtam akkor is, hogy semmi nem fog változni. Nem is változott, de hogy is várhatnám, ha semmit nem teszek  és mi van ha…..Mi van, ha éppen ez hiányzik és tényleg működik és….. és elolvastam Sándor Anikó könyvét és ő is azt írta, hogy más lesz és jobb lesz és könnyebb lesz. Csak jajongok és búsulok, de nem teszek a napi rutinon kívül semmit?  Hát akkor tegyünk valamit, valami olyat amitől majd megesik a szíve rajtam az égnek vagy mit tudom én. Végül az is elég, ha én jobban leszek, megtalálom a céljaimat és….szóval jobb lesz. Mehettem volna egyedül is, de ez szóba sem került. Apukám aki elég jól beszél spanyolul eleve adottnak vette, hogy elkísér. Mindenki tudta a családban, hogy ez tökéletes felállás, hiszen nagyon hasonlítunk, nagyon jól kijövünk, szeretjük egymást. Soma nem jöhetett volna akkor sem, ha vállalta volna a komfort szinte teljes nélkülözését, hiszen Luca ellátásához kell a két ember. Hogy apu miért jött? Kaland 71 évesen, elkísérni a lányát, megnézni néhány helyet, bár ő ezt a részt már nagyrészt bejárta korábbi évek Spanyolrszági kóborlásai során.  Mondhatnám , hogy komolyan készültünk, de nem lenne igaz. Én eljártam gyalogolni egy edzőterembe, de apukám csupán annyit tett, hogy egyetlen közös gyaloglásunkat a gát tetején kiegészítette azzal, hogy néhányszor gyalog ment el a kb 1 km-re lévő zöldségeshez. J

Utólag bevallom kicsit izgultam, hogy nem fogja bírni. Ő is utólag bevallva izgult, hogy nem fogom bírni, hiszen a sclerosis nem igazán tesz alkalmassá ilyen nagy vállalásokra. Mindketten pozitívan csalódtunk, apukám úgy ment napi 25-35 km-tert, mint aki minden nap ennyit megy és nekem sem volt semmi bajom. Én lelkileg is készültem és ma már azt mondom nem ajánlom senkinek, hogy az út előtt elolvassa Sándor Anikó ismertté vált könyvét. Mert akkor várni fog, várni fog valamit, valakit, hogy az ott van, az majd irányítja, attól majd érdekesebb, jobb lesz. Ha utána olvassa el, akkor már a saját élményekkel gazdagodva kevésbé támaszt elvárásokat maga elé. A könyvben olvastam hogy vigyünk egy olyan tárgyat magunkkal amit a Cruz de Ferron le tudunk tenni ami szimbolizálja a problémánkat amitől meg akarunk szabadulni vagy könnyíteni akarunk. Lucám egy aranyos kis építőkockáját vittem magammal amiivel sokat játszott az indulás előtti heteken. Letettem a hegyen és nagyon erősen akartam a javulást. Ennyi! Apukám is mikor megkérdeztem, hogy mit hagy a hegyen láthatóan zavarba jött, nyilván nem akarta lerombolni a hegy mágikus erejébe vetett hitemet, így elővarázsolt egy régifajta 20 forintost, mondván, hogy ezt hozta, hogy ebből legyen pont milliószor több neki, ezt kívánja, de persze akkor találta ki. Mindenestre felmászott a kereszthez és némi szöszölés után ( az én kedvemért) letette a pénzt.

De ne vágjunk ennyire a közepébe.  Készülődtünk az útra, megvettük a szakcikkek által javasolt felszerelést, mindent leminimalizáltunk ami tényleg úgy értendő, hogy a rajtam lévő bugyival együtt 3 db volt, poló 2 db, nadrág 1 db…szóval két hétre ez tényleg karcsú volt. És készültem elhagyni a komfortzónámat. Többször megkaptam ismerőseimtől, hogy nekem Luca születéséig eléggé ki volt párnázva az életem. És tényleg. Csodás gyerekkorom volt, csodás szülőkkel,  imádtam a középiskolát, az egyetemet is otthonról végezhettem, vagyis nem kellett kollégistának azaz önállónak lennem, minden a fenekem alá volt téve. A szüleim mindig mindenben támogattak, anyagilag is így fiatalon eljutottam nagyon sok helyre ( köztük olyan országokba is amelyek mára már megszűntek). Rögtön lett állásom, férjem. Igaz mindkettőt váltottam pár év múlva, de mindkét döntés fájdalommentes és helyes volt, így még ebből is „jól jöttem ki”. Az első pofon így Lucus betegsége volt és talán éppen a problémamentes előzmények miatt nem tudom feldolgozni a történteket. Lehet. Hát akkor jöjjön valami nehézség. Már a repülőjegyrendelés is caminos volt. Számtalanszor repültünk már mindketten de kizárólag rendes járatokkal, fapados géppel sosem. Egy igazi peregrino( zarándok) nem hajt jóléti szolgáltatásokra az nagyon nem trendi, így nem volt kérdés, hogy életünk első fapados repülése lesz. Wizz air géppel repültünk és az odaúton a világon semmi gond nem volt, pontos indulás, udvarias kiszolgálás. Indulás előtt sajnos elkövettem azt a hibát, hogy elmeséltem apukámnak, hogy Móni barátnőm szerint azért fapados ezeknek a gépeknek az elnevezése mert betettek egy plusz üléssort, így nagyon kicsi a hely két ülés között. Odafelé mivel pontosan indult a gép ez nem jutott klausztrofóbiával megáldott édesapám eszébe. Visszafelé majdnem egy órát álltunk Madridban a kifutón. Na ettől kezdve majdnem egy hónapig ezt hallgattam, hogy „Móni megmondta és soha többé nem utazik fapadossal és……..” szóval tombolt a klausztrofóbia. Én szintén meg vagyok áldva ezzel a betegséggel, viszont jelentős gyógyszerrel átvészelem ( átalszom) az időt. Mondjuk volt már rá példa, hogy még nem hatott a gyógyszer és ahogy mentem fel a gép lépcsőjén megtorpantam és közöltem anyámmal, hogy bocs, de én mégsem megyek, nem fog menni, ez a gép túl zárt és elindultam volna visszafelé……Anyám nemes egyszerűséggel belökött a gépbe és boldogan aludtam Egyiptomig.

Mit tudtam meg a caminoról, miben segített vagy kérdezték tőlem, mi várt az úton, mit találtam meg? Az égvilágon semmit! Persze csodás élmény volt és azt gondolom, hogy visszamegyünk apukámmal és befejezzük az utat vagy megcsináljuk a Portugál utat. De nem kaptam semmit és ezért mondom én, hogy nem szabad az út előtt elolvasni a könyvet mert akkor is várakozni fogsz, ha racionálisan nézve tudod, hogy nagy valószínűséggel nincs ott igazából semmi. Fantasztikus tájakon gyalogoltunk, Castilia nehéz hegyi terepén és lélekölő unalmas síkságokon. Tudtam, hogy bírni fogom, mert ahhoz elég „tökös” vagyok, hogy bírjak napi 30 km-tert gyalogolni akkor is, ha hátizsákkal még nem csináltam ezt és a cipekedéstől olyan izmaimról is tudomást szereztem amikről addig fogalmam sem volt ( mondjuk ez javult némiképp amikor rájöttem, hogy a hátizsák hevederét máshogy is meg lehet húzni J ) Tudtam, hogy az apám is bírni fogja, mert nagyon jó kondiban van és amúgy sem egy nyüglődős fajta. Tudtam, hogy ahhoz képest, hogy négy csillagos szállodákba járunk, simán elviselem a primitív körülményeket, a koedukált hálókat 40 emberrel és az abszolút alkalmazkodást amiről is szólt az út. Tudtam, hogy élvezni fogom mert imádok túrázni és tényleg világszép helyeken járhattam. De!!!  Túráztam és nem kaptam válaszokat. Pedig figyeltem, akartam, vártam…valamit. Persze lehet, hogy másként alakult volna, ha végigmegyünk, vagy ha nem akkor megyünk amikor olyan tömegben vándoroltak jó peregrinó barátaink, hogy komolyan mondom egymás sarkát tapostuk és ha egy nap nem mondtuk 200 alkalommal, hogy Buen Camino akkor egyszer sem. Én még itthon úgy gondoltam, hogy bandukolunk apukámmal együtt, magányosan , néha szólunk egymáshoz, de alapvetően csendesen rójuk a napi penitenciát. Vágytam is erre, mint amúgy a magányt szerető és sokszor nélkülöző ember. Na erre nem került sor, hiszen ekkora tömegben ez képtelenség. Ezzel együtt természetesen nagyon jó volt, de elmélyülni, kicsit egyedül lenni nem volt lehetőségünk. Nem kaptam választ a kérdésemre sem, hogy miért történt velem ez a dolog és hogyan lehet ezt jól megélni, hogyan változtassak az életemen, hogy boldog legyek. A kaland élményén túl remek dolog volt az apámmal eltölteni két hetet amire ebben a korban már nem nagyon van lehetősége egy embernek, hiszen családban élő felnőtt nők már nem mennek az apjukkal ilyen hosszú időre sehová. Nekem erre szükségem volt és mindenképpen építkezem belőle. Nyilván volt egy-két súrlódás, de ez is hozzánk tartozik, így teljes a kép. Amit lehet, hogy más például rosszul viselt volna, nekem természetessé vált. Apukám rossz prosztatája miatt sehová nem tudtam (és tudok azóta is ha együtt vagyunk ) úgy bemenni, hogy először ne az illemhelyet keressem.  Ez ma már annyira rögzült, hogy ha nem kell neki én, akkor is ráveszem J Az út hozadéka számomra a futás iránti rajongásom is, mivel én egy edzőteremben készültem a futópadon hegyi gyaloglásra állítva a gépet. Amikor hazajöttem, gondoltam már minek a gyaloglás, így futok egy kilométert. Jól ment ezért gondoltam futok kettőt, aztán hármat és mivel még mindig jól ment futottam négyet. Ez olyan Forrest gump-os dolog volt nálam. Ma már minden másnap futok nyolc kilométert és ha ki kell hagynom egy alkalmat, már rosszul érzem magam. Futok mert ideig-óráig boldoggá tesz, feldob és nem utolsó sorban a sclerosissal érintett lábam erősségét is úgy érzem segít megőrizni.

A Spanyolországi kaland egyenlőre véget ért, de az én caminom tart és tartani is fog amíg élek.