Hogyan veszítettem el a hitemet

Hogyan vesztettem el a hitemet

Nemrég egy kis Dunántúli falu katolikus papjával keveredtem beszélgetésbe. Magam sem gondoltam, hogy ennyire bántónak fogom találni és eszembe fogja jutatni, hogy miért is fordultam el a vallástól, de amikor azt mondta, hogy „azt tudomásul kell venni, hogy a nő egy genetikai hiba”, ez történt. Eszembe jutatta, hogy hasonló csalódást érzetem amikor kiderült, hogy Lucám fogyatékos és  nem találtam semmilyen magyarázatot, segítséget. Várhattam egyáltalán? Ma már azt gondolom, hogy eleve nem volt reális az elvárásom az egyház felé. Adhat e, akar e tényleg adni az az egyház segítséget, akár csak pillanatnyi enyhülést is a lelki kínokra aki a nőt, a gyermekek szülőjét genetikai hibának tartja? Nem, ez az egyház nem ezt kínálgatja. Olyan bajokra kínál álságos vigaszt, melyekről pontosan tudja, hogy nem gyógyíthatók. Nyilván most néhányan csóválják a fejüket, hogy ezt nem az egyház vagy isten mondja hanem egy buta szolgája…………………….azért mégis.

Persze a történet nyilván nem itt kezdődik. Református keresztségben részesültem az édesapám akarata szerint. Szerettem templomba járni pedig erre nem sok indíttatást kaptam otthonról. Mindkét szülőm hiszi Isten létét, de az egyházi dogmáktól elzárkóznak. Így magam választhattam meg, hogy érdekel e a téma, akarok e ezzel foglalkozni. Nem tudom miért, de akartam. Szeretettem a templom illatát, a csendjét, megnyugvást leltem a hely kisugárzásától, érezni véltem a Mindenható létét. Liberális neveltetésemhez passzolt a református egyház letisztult , angyaloktól, felesleges, ember alkotta sallangoktól mentes világa. Mára azonban ha őszinte akarok lenni, soha nem tudtam elhinni, hogy ott van valaki, ott van Isten. Isten amint figyel ránk és befolyásolja mindennapjainkat, beavatkozik és tőle függnek döntéseink? Nem, ezt az istent soha nem tudtam igazán elfogadni, inkább csak a teremtő Istent. De akartam, nagyon akartam. Ma már, évekkel a történtek után úgy tűnik, hogy csak az alkalmat vártam amint megmutatkozik, „lebukik” a mindenható és én azt mondhatom, hogy na ugye! És mondtam. Ha engem, aki mindig jó voltam, példásan éltem, inkább áldozat voltam, mint elkövető, engem ilyen kegyetlen lépéssel súlyt, akkor mi végre mondjuk, hogy ő jóságos és szeret minket? Bizonyosságot kaptam arról, hogy ha van is, csak, mint teremtő elfogadható számomra. Lucámat is teremtette, így ahogyan én kaptam, lucuistán.

Mára elfogadtam ezt a helyzetet, megbékéltem a Mindenható ezen lépésével. Ha célja is volt vele - ahogyan az igazán hívő emberek mondják a rossz dolgokra magyarázatként-, nincs jelentősége. A Mindenható célja nem igazán érdekel már. Számomra voltképp ez is felfoghatatlan. Mindig, mindenre keresünk egy magyarázatot, egy felelőst. Tételezzük fel, hogy célja van ezzel a mégis létező Mindenhatónak. Mondjuk, hogy ezáltal mutassa meg, hogy milyen erős vagyok. És? Kit érdekel ez? Ki nem tudja ezt? Kinek számít ez fontos vagy érdekes információnak? Ha viszont mégis ez a cél, akkor a Mindenható az én szemembe bugyuta célokért áldozott be egy jó embert, egy jó szülőt, aki értékes embereket tudott volna adni a világnak? Lehet a Mindenható bugyuta? Akkor viszont nem is Mindenható. Akkor ez most, hogyan is van?

Ezzel együtt ennyi év távlatából, állítván, hogy megbékéltem a helyzettel, felkavart a beszélgetés ezzel a katolikus pappal. A helyzetnek különös iróniája volt, hogy jót akart, mondandójával jópofa, könnyed próbált lenni. Mégis éppen ez a könnyedség állarcába bujtatott álságos, buta bigott szöveg volt az ami előcsalta ismét azt a csalódottságot, ami kilenc éve fogott el amikor megfogadtam, hogy soha át nem lépem a templom kapuját. Nem gondolhattam soha, hogy valamiféle vigaszt vagy magyarázatot fogok kapni , hiszen még létemet is csak, mint genetikai hibát ismerik el. És jól is van ez így.