A misztikum világa

A misztikum világa

Ez is utolért minket. Olyan világban élünk ahol pénzért árulják a lelki sebészkedést, vehet az ember megváltást és butaságot tonna számra. Persze ennek is van ősi eredete, hiszen gyógyítónak hitt források vizét már az ókorban is jó pénzért meg lehetett venni. Hatott? Egyesekre igen, másokra nem. Kinőtt a féllábú ember hiányzó lába? Nem, de miért? Mert nem hitt elég erősen. Ezzel a jelenséggel Lucám esetében is találkoztam és nem egyszer.

A nagyszülők már a diagnózis megszerzését követően nem sokkal, elkezdték vinni egy-egy látóhoz, vajákoshoz, boszorkányhoz, mikor mihez jutottak hozzá. Tudtam róla? Ha akkor nem is, végül utólag mindig elmondták. Nem haragudtam érte, azt mondtam ha nem nyúlnak a gyerekhez a magukat gyógyítónak vallók, vigyék. Semmit be nem adhatnak Lucának, de minden más megengedett. Nem hittem egyikben sem, de egy olya, racionális elme, mint én, aki még a hitét is elvesztette…….nem csoda.

Volt két olyan eset a sok közül, melyek számomra felháborítóak voltak és máig be nem gyógyuló kis sebet ejtettek.

Az első valahol Ásotthalom környékén történt. Mint számomra utólag kiderült, az apai nagyszülők segítségével édesanyám egy híres vajákoshoz vitte a lányomat. A hölgy egy pulpitusra kormányozta  Lucust, majd hókusz-pókusz és a következőket állapította meg miután kijött transz állapotából. Az előző életemben is már Zoli volt a férjem és nem lehetett gyermekünk. Rákban haldokoltam amikor a halálos ágyamon így sóhajtottam fel: Bárcsak született volna gyermekem, még ha fogyatékos is!. Hát ezért lett a lányom fogyatékos!. Lehet, hogy így történt. Számomra inkább az elfogadhatóbb, hogy nem. A kérdés és a felháborodottságom nem is ennek szólt igazán. Ha van valaki, aki hisz ezekben a dolgokban, vajon honnan veszi az erőt, a pimaszságot, a bátorságot vagy nevezzük bárminek, hogy egy ekkora fájdalommal küzdő családnak ilyet mondjon. Miért gondolja, hogy még nagyobb terheket kell a környezetére rakni? A teher persze így leginkább az enyém kellett volna, hogy legyen, hiszen én voltam már megint hebehurgya, mégha a halálos ágyamon is. Nem lett, felháborodottságon, dühön kívül nem éreztem egyebet. Dühömet szegény férjemre öntöttem aki elkövette azt a hibát, hogy ezt a sztorit – hiszen a nagyszülők, ismerve heves természetemet csak neki merték elmondani- egy testületi ülésről hazafelé fuvarozásom közben mondta el. Természetesen nem teljesítette kérésemet, hogy azon kései órában menjünk és keressük meg a hölgyet és mondjuk hányjuk kardélre, de legalábbis forró olajban főzzük amíg el nem éri az ideális színt. Ma már tudok rajta nevetni, de akkor sokáig nem ment.

Zeneterapeuta

Volt még egy igen derüs sztorija a nagyszülőknek amin szegény anyukám is tudott volna mosolyogni, ha nem húzott volna le egy szívfájdítóan magas összeget a wc-n. Természetesen amellett, hogy az égvilágon semmi eredménye nem volt. Ez a zeneterapeutánál tett néhány látogatás volt. Abban az időben, vagyis 4-5 évvel ezelőtt Szegeden eléggé elterjedt volt a hölgy aki úgy hirdette magát, hogy az eljárása az agyműködésre van jótékony hatással így segít a fogyatékos gyermekeken is. Luca véleményét bár nem kérdezték az egészről, ő biztosan jó szívvel emlékszik a hölgyre aki tűsarkakon fogadta a nagyszülőkből álló menetet élén egy igen jól fejlett kiskorúval aki „rendet rakott” az addig finom eleganciával berendezett lakásban. Drapériák lógtak mindenhol, finom anyagok hulltak alá, a ráhangolódást, ellazulást segítendő. A különböző megszólaltatott hangszerek nem nyűgözték le a kisdedet, de a sok színes drapéria, a süppedős fotelek…….szörnyű pusztítást végzett természetesen jókedvűen garázdálkodó lányom. Őt is meg lehet érteni. Neki természetes volt, hogy ez a sok színes cucc , nyilván a játék része és hát őt ide hozták, tette a dolgát. Persze nem csak így egyszerűen ment a dolog. Rávették szegény anyámékat, hogy egy halom ELENGEDHETETLEN kegyszert is vásároljon meg, nyilván csak ha nem akarja veszélyeztetni a kezelést. Hát ki vállalna egy ilyen kockázatot!! Anyám akkori nyugdíját bőven ottfelejtette ezen az amúgy igen hangos szeánszon, illetve a jó néhány alkalmon amíg el mertek végül szakadni a hölgytől.

A nagyszülők természetesen tovább próbálkoztak a spiritiszták földjén, de tanultak hibáikból és nem számoltak be minden útjukról. Máig sem tudom, hogy voltak e annál a férfinál aki csak a nézésével tömegeket gyógyított. Ha voltak is, úgy tűnik nem sikerült az első sorokba verekedniük magukat.:)

A másik történet a közelmúltban játszódik, körülbelül három éve.

A férfi aki egy „szent ember”, egy közeli nagyvárosban él és tevékenykedik. Nem tudom honnan hallott róla édesanyám, lehet, hogy egy szomszédunktól, nincs is jelentősége. Annyit tudtak róla, hogy csak azokat vállalja gyógyítani akiket megvizsgál és alkalmasnak tart rá. A nagyszülők – természetesen tudtom nélkül- ismét megkezdték áldásos tevékenységüket. Elvitték a csodatévő gyógyítóhoz ahol lányom igen kifejezően és kellő áhítatot mutatva vette kezébe a pásztor botot. A lélekgyógyász megvizsgálta és úgy látta, hogy Luca gyógyítható, elvállalta. Következő alkalomra már csak édesanyámnak kellett menni. Elment és történt ami történt, a  mai napig nem tudjuk a részleteket. A szent ember közölte, hogy nem kell többet menni, Lucus meggyógyult, kb egy év mire a hatást a környezete is láthatóan észleli. Teljes vagy majdnem teljes gyógyulást mert ígérni. Nem véletlenül használom ezt a szót. Mélységesen fel vagyok azóta is háborodva a történteken. Nem történt semmi, de ebben  nincs is semmi furcsa. Racionális lény vagyok, tehát konkrét kérdéseim voltak, amikor kiderültek a történtek számomra. Én is kellek hozzá, mint anya? Menjek? Szégyellem, de hittem! Azért érzem ezt fontosnak leírni, mert könnyű bárkinek ingatni a fejét, hogy hogyan hihettem el? Egy magát valamire is tartó ember hogyan hiheti el ezeket a szemfényvesztéseket? Mert hinni akartam. Csak aki nagyon remél, nagyon el van keseredve, az tud ennyire túllépni a saját határain és hinni valami egészen képtelen dologban. A gyógyító egyébként közölte azt is, hogy ez a tevékenysége mindenképpen működik, akkor is, ha a szülők vagy a beteg környezete nem hisz. Miért tartottam ezt fontosnak leírni? Mert nem működött!!! Nem történt semmi, vártunk. Én az elején képes lettem volna Jehova tanuit is követni és egész életemben a tanait hirdetni, ha csak egy ici-pici jele is van annak, hogy Lucám változna. Nem így történt. Rákérdeztünk. Közvetlenül és a környezetünkben található követője útján is. Válasz pedig mi volt? Aki még magától nem skandálja ennél a résznél, annak segítek. Nem volt elég erős a szülők hite!!! Dühöm amit ennek hallatán éreztem semmi nem volt a korábbi reinkarnációs magyarázat hallatán. A demagógia melegágya. Ha bármi kis javulás lett volna, akkor működött volna, de sajnos csak ennyire. Így, sajnos mégsem. Az, hogy korábban azt állították, hogy ez mindenképpen, azaz hit nélkül is működik? Ezt amikor megkérdeztem a hozzánk közel élő követőjétől, elkente a választ, mintha ennek megértéséhez sajnos én nem lennék elég magasan képzett lélekgyógyászatilag. Ahányszor találkozom Lucámmal együtt ezen „szent” ember követőivel, olyan érzés kerít hatalmába, hogy csak remélni tudom, hogy elméjüket egy másodpercre – nem többre- elönti a szégyen. Biztos van akiben olvasva e sorokat felötlött a kérdés, hogy aki ennyire szent és ennyire jó, az nyilván ingyen gyógyít, hiszen az igazi hit nem mérhető forintban ( vagy esetleg euróban). Sok-sok ezer forintjába került ez édesanyámnak aki soha meg nem szűnik keresni a kiutat a kislánya számára. Hiszen mint tudjuk, Lucus az ő lánya!

Én is próbálkoztam és akik ismernek remélem megemelik kalapjukat előttem. Az én racionális elmém sajnos sikítva tiltakozik minden lélekkurkászás ellen. Mégis megtettem. Majdnem egy évet és leírni sem merem mennyi pénzt költöttem kineziológusra. Mert abban ugye hiszünk. Az nem is olyan,az már szinte tudomány és hát ugye ezt már orvosok is elismerik és és és. Hát ezért. Megismertem egy számomra nagyon szimpatikus velemkorú nőt akivel ha nem ilyen körülmények és – had legyek poéngyilkos- nem ilyen kudarc kapcsán kerülök kapcsolatba, talán barátok is lehettünk volna. ( illetve barát nem, mert ott minden hely foglalt és nincs üresedés). Szóval jártam, hittem, akartam. Ennyire talán soha, semmit. Kurkásztunk a múltamban, a jelenben, a jövőben. Nem tagadom voltak megingásaim – aki már fogyókúrázott tudja milyen ez amikor kilopódzol és befalsz egy nagy vajas-sonkás kenyeret, majd megmagyarázod magadnak, hogy amit senki nem látott, az voltaképp meg sem történt. Na ez is ilyen volt. Szerettem járni, és azt a pici elszólását, hogy ott kezdődött az életem problémája, hogy beszorultam a szülőcsatornába és csak vergődtem, vergődtem…. Igyekeztem lerázni magamról.

Csak a történelmi hűség kedvéért. Lehet, hogy így volt, de a szüleim 43 éve úgy emlékeznek születésemre, hogy anyu bement a szülőotthonba mert már 2 héttel túlhordott és én nem akartam kijönni és hát gondolta valamilyen eszközzel majdcsak rávesznek, hogy váltsak lakcímet. Rágyújtott, majd amíg vártak az orvosra ( nyilván csak egy slukkot a hangulat végett), a hasához kapott, hogy ez jön és beinalt a szülőszobára. Apám végigszívta anyu cigarettáját és jöttek szólni, hogy tündéri, 3 kilós lánya született. Na jó, a tündérit nem mondták, de olyan jólesett egy kicsit valami kedveset mondani magamról. Persze lehet, hogy vergődtem én mondjuk előtte vagy közben vagy ki tudja. Na mindegy, visszatérve kineziológusomhoz, szerinte szépen haladtunk. Én is így éreztem, persze mit tudtam én honnan-hova, de ő mondta én meg hittem. Voltak még persze vargabetűk, mert lányomban vagy bennem ( ezt már befedte a jótékony homály) felfedezni vélte a férjem apai dédnagymamájának életét. Itt kicsit meginogtam, de ezen a sztorin is hősiesen átverekedtem magam. Aki már járt kineziológusnál az tudja, hogy nagyon le kell csupaszítani a lelkedet és keményen megy a vájkálás az ember múltjában. Én ezt jószívvel megtettem. A hölgy körülbelül a 8. hónap táján közölte, hogy csak úgy tudunk tovább lépni, ha édesanyám is beszáll ebbe a szeánszba ( itt éreztem, hogy bankszámlám egy erőteljes defekt felé gurul) . Akik ismerik az édesanyámat, óva intettek attól, hogy csak megemlítsem is a lehetőségét, hogy ő is beszálljon ebbe a dologba. Megpróbáltam és Luca miatt megtette. Elment és olyan dolgokat beszélt meg vele amelyeket sem azelőtt sem azóta nem beszél meg senkivel. Én úgy gondolom, hogy a szüleihez fűződött kapcsolatát elemezhették, de ez szinte érzékelhetően megviselte anyut. Nem akart többet menni, de nem is kértem rá. Megtette amit tehetett. A kineziológus ekkor elkövetett egy hibát, kijelentette, hogy most jön a nagy áttörés. Ja, mert azért küzdöttünk ekkor, hogy Luca szobatiszta legyen legalább valamelyest. Ha nem jelenti be, tán még ma is hordom a fizetésem jelentős részét a kasszájába ( persze szigorúan számla nélkül). Áttörés pedig nem jött. Ő nem kente rám Sem anyura, sem a férjem dédnagymamájára. Annyit mondott tényleg őszintén.” Én ezt nem értem, ennek nem így kellene lennie. „Többet nem találkoztunk, mégis rá gondolok talán legjobb szívvel vissza.

Nem lennék őszinte persze ha nem jegyezném meg, hogy voltak őszinte emberek is a környezetünkben akik hisznek a maguk által tanult és művelt dolgokban és tényleg önzetlenül próbálnak segíteni. Anyám egyik legjobb barátnője is ilyen, de nem megy neki. Miért? Mert nem működünk együtt, ellenállunk és így nem tud beférkőzni, hogy segíthessen. Egyszóval semmiképp nem a tudás kevés, hanem mindig csak bennünk van a hiba. Mert mi ellenállunk. Miért tennénk, hiszen senki nincs a családunkban aki ne akarná Lucus gyógyulását mindennél jobban. Viszont nincs jobb magyarázatuk. Legyen nekik így könnyebb!