Ki is Luca anyukája?

Ki is Luca anyukája?

Szögezzük le gyorsan az elején, hogy én. Mégsem ilyen egyszerű ez a kérdés, legalábbis nálunk nem.

Luca senkit nem szólít sehogy, így legalább ő nem vált árulómmá az ügyben. Évekig „pörögtem” az érzés körül, hogy mit nem adnék, ha csak egyszer azt mondaná nekem, hogy anya. Na jó, bevallom az is „elég lenne”, ha azt mondaná, hogy szeretlek. Vagy csak ha megölelne, csak úgy……….ahogy a másik anyját!! Nem mondta, soha és én ezt megtanultam elfogadni. ( mondjuk most ahogy leírtam mégis elsírtam magam, de ez nyilván a meleg miatt van J ) Két nagymamája van, ebből anyósom aki óriási részt vállalt mindig is Luca neveléséből,nem tör a babérjaimra, míg az anyám már más tészta. A legtöbb emberben a nagymamákról az általános sztereotípia ugrik be. Egy kissé már lerobbant, imitt-amott párnás néni, lehetőleg kötőtűkkel a kezében vagy éppen meggyespitét emelve ki a sütőből. ( az apám ezt úgy fogalmazza meg magára nézve, hogy olyan, mint egy öreg wartburg , már imitt-amott rohad a küszöb  ) Na ezt gyorsan felejtsük el a mi esetünkben. Az anyám soha nem tudott kötni ( pedig szegény nagymamám nevelőnőt is tartott mellette, hogy úrilány legyen ugye…….kudarc J  ) és a pitéje messze földön híres arról, hogy ehetetlen. Istenien főz, de sütni nem tud. A pogácsája is csak akkor jó, ha nincs tétje. Ha vendéget vár, simán leviszi a csempét olyan kemény. Ehelyett képzeljünk el egy alig 50 kilós, barnára sült bőrű , vörös energiabombát. Anyu már anyának is borzasztó aktív volt, de a nagymamalétre tudatosan készült. Mivel nekem vissza kellett mennem dolgozni amikor Lucus 10 hónapos volt, anyu nyugdíjba ment és átvette a nevelését. A 10 hónap alatt is persze ő volt akire mindig lehetett számítani. Egyik legszebb emlékem róla, hogy az Apa nem volt otthon, Luca volt vagy 5 hónapos és megállíthatatlanul sírt. Hogy miért az soha nem is derült ki, de nem is fontos. Én egyre kétségbeesettebb lettem. Éjfél előtt felhívtam anyámat, hogy itt vége a világnak, mondjon valami jó ötletet. Anyám erre lecsapta a telefont, mondván, hogy jön. Kb 10 perc múlva fékezett a taxi a házunk előtt, kiugrott az anyám hálóingben és robogott be elhárítani a bajt. A baj édesdeden aludt akkor már vagy 5 perce!!  ( bevallom próbáltam picit ébresztgetni amikor megláttam a taxit az ablakból J  )Én kétségbeesetten próbáltam bizonygatni, hogy előtte szétordította magát, de anyám csak annyit mondott, feküdj le kislányom! És minden a helyére billent.

Telt az idő, Lucáról kiderült, hogy autista. Anyu ott volt velem a Klinikán amikor kimondták Luca diagnózisát. Ültünk a kertben és sírtunk és próbáltuk felfogni, hogy mit hallottunk. Ott volt amikor az Autizmus ambulancián megerősítették, hogy autista. Ott volt amikor Luca elkezdett egy Szarvasi nyaralóban majdnem 2 évesen járni ( mert nem vették észre a szemészeten , hogy nem lát, de ekkor kapott szemüveget és láss csodát ), ott volt és azóta is ott van mindenhol. Közben összeköltöztünk, illetve egymástól kb 50 méterre lakunk, így a dolog még egyszerűbbé vált. Anyu teljesen úgy érzi, hogy ő Luca anyukája. Régebben ijesztő volt, hogy komolyan emlékezett a születésére is, mármint arra, hogy voltaképpen ő szülte. (persze ott volt, befúrta magát a műtőbe és ott állítólag Luca ránézett és ekkor eltéphetetlen kapocs alakult ki köztük.) Ez igaz, működik. Ebből követezik, hogy a bátyám és én vagyis a saját gyerekei hátrébb sorolódtunk. Hát ez van, kitúrt a saját lányom. Luca imádja a anyut tényleg működik köztük ez a láthatatlan kapocs. Sokszor megfogalmaztam már, hogy ha anyu meghal, Luca elveszíti azt aki a legjobban szereti és érti. A legtöbb szeretetet ha őszinték vagyunk nem feltétel nélkül adjuk, hiszen már a kisgyerek elé is támasztunk elvárásokat és ezek csak szaporodnak ahogy nő. Luca esetében ez nincs így. Anyu őt mindenen túl elfogadja és szereti és kiszolgálja és érti. Érti a nézését, a morgását, a rosszkedvét, a sóhaját, mindent. És mindent jól is kezel, kétségbeesés és drámák nélkül, könnyedén, precízen. Amikor például Luca egy hasmenéssel érkezik haza a hétvégére és már minden , de tényleg minden szaros a lakásban és elborítanak a szaros pelusok, törlők……………és mi elég rosszul viseljük ezt. Anyu boldogan áll az egész közepén és röhög az unokájával és arra biztat, hogy menjünk el itthonról, ő mindent megcsinál, mert mi nem tudjuk ezt pozitívan nézni, hogy Lucus jókedvű és megszabadult a kakától, szóval húzzunk el. És tényleg mindent megcsinál, megold és teszi ezt tényleg örömmel és boldogan. Megértéséhez persze hozzátartozik, hogy anyu ápolónő volt egész életében betegekkel bánt óriási szeretettel. Ez is nyilván segít, de van még valami plusz, valami számomra is értelmezhetetlen. Anyu pár éve majdnem meghalt. Először a rákkal küzdött meg. Utána egy banális balesetben ( persze azt is Lucával élte át)  illetve a következményeiben. Tényleg nem sokon múlt, de küzdött, mert várta Luca, dolga van, szükség van rá, nem hagyhatja magára. Így átvészelte, kihúzta magát a gödörből a hajánál fogva és folytatja. Mert ő ilyen!

Tombol a szünet, tegnap éppen vele ( és a világ legrátermettebb segítőjével J  Gabi, aki külön is megér egy írást, hiszen ha én valakire rábízom a legdrágább kincsemet, a családon kívül ő van egyedül ) volt. Rátelefonálok, hogy mit csinálnak éppen. A válasz: oroszlánosat játszunk ami abból áll mondja, hogy én fekszem a földön, én vagyok a zsákmány, Luca egyik lábát rám teszi és boldogan kacag és üvölt, mint az oroszlánvadász ha elejtette a zsákmányt. Ja, az anyám 69 éves!! Én miért nem játszom ilyet vele, teszem fel magamnak a kérdést? Hmmmm. És minden nap főz neki. Persze a legjobb alapanyagokból amiért kikutyagol a piacra 37 fokban, mert az ő gyerekének csak a legjobb jár!! ( én hideget ettem anyu J  ) És egész nap program és nevetés és millió puszit kap kérés nélkül és ölelést és, és, és….. Én is kapok. Néha. Ha nagyon kérem. Magától soha!!! Esetleg. És ha ő Luca anyukája, akkor ki az én anyukám? Azt szokták mondani, hogy akkor válunk felnőtté, amikor elveszítjük az anyukánkat. Ez sem igaz. Nem. Akkor amikor az anyukánk elveszít minket, mert talál egy másik gyereket magának. És akkor most ki Luca anyukája?

Most utólag elolvasva amit „egy levegővel írtam” úgy is értelmezhető, hogy féltékeny vagyok. Nem. Végtelenül hálás és szerencsés vagyok, hogy ilyen anyám van. Nem lehet leírni a hétköznapokat, a személyiségét, az erejét, a kedvét, a hozzáállását. Őt ismerni kell, hogy értsük mekkora szerencse a léte a mi számunkra. Ja, és ő azért az én anyukám J És milyen amúgy a mi kapcsolatunk? Hát olyan anya-lánya. Nem mindig ért meg engem, de mit vár egy „második” ?  J