Én egy csaló vagyok

Én egy csaló vagyok!

És ez igaz. Ez így először pár éve jutott eszembe, amikor lányommal és a párommal a sárkányhajó világbajnokság miatt kilátogattunk a Tisza partra. A Stefánián sétálgatva a Múzeum előtt odalépett elém egy kedves hosztesz lány és meginvitált volna egy péntek esti buliba. ( hiába na, egyből kiszúrta,hogy ki az igazi discópatkány a tömegben). Lányom az apjával arrébb örömködött és a rá jellemző módon hangos hujjogással fejezte ki tetszését, ami nyilván nem a vízen hasító hajóknak szólt, hanem a tőle kb 3 méterre álló, eredményeket bemondó férfi mikronos hangjának. Rámutattam a lányomra, mondván, hogy nem tudok elmenni akármi is legyen ez a program amire érdemesít és elkezdett velem beszélgetni. Ez már önmagában meglepő volt számomra, mivel az általános gyakorlat esetemben, hogy nem szoktak csak úgy megszólítani, pláne nem állnak le velem beszélgetni. Nem olyan a fizimiskám. Sokkal inkább tükrözöm azt, hogy ne gyere ide, ne szólíts meg, mert megharaplak. Ez a bátor lány mégis erre a szokatlan lépésre szánta el magát, és nyíltan belecsapott a lecsóba. Beteg? Én erre elmondtam a szokásos diagnózist és ez így ment pár percig, ő kérdezgetett, hova jár iskolába, mikor jön-megy, hogyan oldjuk meg a felügyeletét, mi lesz később. És jött a mondat, amellyel körülbelül félévente szembesülök. „Azért azt olyan jó látni, hogy Te ezt ilyen jól bírod, jó humorral, kiegyensúlyozottan.” Nyilván különböző változatokban, de lényegét tekintve sűrűn hallom ezt a megállapítást.

Másnap gondolkodtam el ezen igazán és kérdeztem meg a férjemet, hogy őneki is szokták e ezt mondani. Nem, még senki. Nekem viszont rendszeresen, tehát én nagyon jól csinálom ezt.

És elindított bennem egy gondolatsort. Miért mondják ezt nekem? A legkézenfekvőbb válasz az lenne, hogy az emberek egy fogyatékos gyerek anyját úgy képzelik el, aki csonttá soványodva, táskás szemekkel ődöng, már többször megjárta az elvonót és néha-néha odacsapja magát a sziklákhoz ( ez persze szabadon behelyettesíthető akár közlekedési eszközzel, fallal, stb). Ezzel szemben azt látják, hogy itt van egy, az élettől látszólag majd kicsattanó ( imitt-amott ki is csattanó) nő, jó a humora, határozott, stb. Hát akkor nincs itt valójában semmi baj.

 De van! Persze lehet, hogy a nyíltan felvállalt szenvedés elfogadhatóbb, kezelhetőbb, de az enyém sokaknak nyilván jobb. Megnyugtató. Nem kell szánakozva nézni, esetleg együtt sírni velem. Ez a nő szemmel láthatóan jól van, ez tudja kezelni a helyzetet. Nem haragszom, hiszen okom sincs rá, de mégis elgondolkodtató, hogy milyen könnyen mondunk ítéletet az emberekről. Ezt egyébként munkám során szintén sokszor  tapasztalom.

Hát jelentem nem, nem viselem jól, megjátszom magam, legalábbis ezen a téren biztosan, tehát én egy csaló vagyok. Édesapámra hasonlítok, aki nem kimondottan érzelmes ember, vagyis inkább nem mutatja ki az érzelmeit. A szűkebb környezetemben is meg merném kockáztatni, hogy teljesen nyíltan, csupaszon a bennem dúló harcokat az édesanyám, az édesapám,  a férjem és a barátnőm Móni tudja. Mindenki más inkább csak szeleteket tud vagy vél tudni abból ami bennem lejátszódik. Néha-néha megnézek olyan dokumentum filmet amit fogyatékos gyerekek szüleivel készítenek. Bevallom nem szívesen és nem sűrűn. Nem szeretek szembesülni azzal, hogy más gyermekek szülei úgy tudnak beszélni a helyzetükről ami megnyugtató a hallgatóságnak. Azt állítják- és semmi okom, hogy kétségbe vonjam ezt, -hogy átlendültek, bele tudnak nyugodni az elfogadhatatlanba és meglátják ebben az egész ránk mért helyzetben a szépet. Én is szeretnék ebből erőt meríteni és legalább törekedni, hogy így tudjak érezni. Luca most tizenegy éves lesz, de a közelében sem járok ennek az érzésnek. Tudnám e másként csinálni, van e olyan út ami számomra is járható? Nem tudom, de azt tudom, hogy mit nem akarok, mi nem megy nekem. Nem megy a szülőklubbos megoldás. Ildi barátném erre biztatna, erre az útra próbál a maga szerető, de kissé erőszakos módján ( a fogyókúráim terén is hasonló önkéntes rendőri magatartást mutat) terelgetni. Nem akarom. Nem tudok és soha nem is tudtam, csoportban kezelni sem problémát, de még magamat sem. Már akkor is nehezen viseltem ezt, amikor terhes voltam és mondjuk a Ctg váróban a szintén terhes sorstársaim magától értetődően kezdeményeztek egymással ( velem szinte soha, mert látták rajtam, hogy ez előbb üt, mint kérdez)beszélgetést. Tették mindezt egymásnak vadidegen emberek. Engem ez egyszerre lenyűgözött és körön kívülről figyelve elborzasztott. Miért? Miért alkotunk mi várandós anyák egy klubbot, amikor csak és kizárólag ez a helyzet köt minket össze, az égvilágon semmi más. Nyilván van ennek egy pszichológiája, hogy miért alakulnak ki önkéntelenül is csoportok az azonos helyzetben lévő emberek között. Ilyen lenne a fogyatékos gyermeket nevelők szülői csoportja is. Ide sem akarok tartozni, ahogy nem akartam a várandósok közé sem. Én,én vagyok és ne legyek önkéntelenül egy csoport tagja csak azért, mert egy élethelyzet köt össze más emberekkel. Akiket én mondjuk mégis a csoportomban akarnék tudni, azt majd én választom ki, de hogy milyen rendező elvek szerint az is az én döntésem legyen. Ezt Móni barátnőm érti meg talán egyedül. Ő teljes mértékben tud azonosulni velem tulajdonképpen minden szinten. A férjem és az édesanyám embergyűlölőnek tartanak, aki szinte elmarja maga mellől a hozzá esetleg tartozni akarókat. Lehet, de miért  érdemlem meg ezt a nyíltan pejoratív jelzőt, hogy embergyűlölő? Mert nem használjuk az emberválogató szót, pedig javaslom, vezessük be!

Kis kitérő, de nemrég mondtam a férjemnek, hogy nem is tudom mit csináljak szombaton, mert úgy lenne kedvem elmenni valahová. Erre közölte velem, hogy persze, hogy nincs hová mennem mert mindenkit elmartam magam mellől. Kit is konkrétan? Hát erre nem tudott mit válaszolni, de ő is úgy látja, hogy nem sok embert engednek közel magamhoz. Nem, de én alakítottam így és ennek semmi köze ahhoz, hogy a lányom fogyatékos. Persze más lenne, ha nem az lenne és több gyereket nevelnénk és nekik is lennének barátaik és……..de nem így történt, és én ez vagyok!

Tehát az önkéntelen csoportba tartozás nekem nem megy. Miért vagyok ilyen? Miért lettem csaló? Egyrészt mert ilyen a habitusom , ilyen a jellemem, ilyen vagyok alapból, hiszen apja lánya. Másrészt mert nincs segítség. Minden más megoldásnál azt mondják, azt hallom, hogy talán az segítene, hogy…. Racionális, értelmes ember vagyok, aki tudja, hogy nincs segítség. Nekem a lányommal ezen az úton kell végigmenni, aki jön mellettünk és segít azt elfogadjuk, igénybe vesszük, de tessék kérem megérteni, hogy nincs segítség. Persze lehetne erre azt mondani, hogy nekem segít feldolgozni. Nincs ennek a helyzetnek feldolgozott változata. Ez egy eleve kész helyzet, amelyben az adott gyerek és adott család van, és ebben vagyok én. Ideig-óráig jól érzem magam, tudom magam jól érezni, de nem tudom magam abban a hitben ringatni és nem tudom elfogadni azt sem aki azt ajánlgatja nekem, hogy segítene, ha szülőklubba mennék, ha pszichiáterhez járnék, ha levágatnám a fél lábamat. Nem, nincs igazán értelme. Ajánlgasd azt, hogy menjek el néha a tengerhez, érezzem jól magam, kapcsolódjak ki ( meg is teszem minden évben), mert egy kicsit akkor jól fogom érezni magam, de ne hidd, hogy ennek az alapproblémára bármi hatása is van. Nyilván nincs.

Ezelőtt két évvel nagyon mélyen voltam lelkileg és én is éreztem, hogy valami segítség kell, mert nem tudtam kimászni a gödörből, csak csikorogtak a körmeim a sima falán és egyre csúsztam lefelé. Ekkor mentem el pszichiáterhez akinél őszintén, magam számára is meglepő módon nagyon jól éreztem magam. Ez így nagyon egyszerűnek hangzik, de választották őt nekem. Egy engem igen jól ismerő ember, aki olyan szempontokat is figyelembe vett, hogy ne tudjam a jövőbeni dokimat lenyomni és megpróbálni elmagyarázni neki, hogy miért értek én ehhez jobban, stb. Jó választás volt. Kicsit persze csalódott voltam, hogy semmi dívány, felrakott lábak és egy óra múlva kedves hangon közlés, hogy lejárt a mára megszabott időnk, de a jövő héten találkozunk. Ez a filmekben mindig nagyon tetszett, de nem pont így történt, na mindegy. Mindenesetre ő nem próbálta bagatelizálni a megoldhatatlant. Ő azt javasolta, illetve arra próbált a maga eszközeivel rávezetni, hogy találjam meg önmagam. Építsem fel a Lucán kívüli életemet, kezdjek valami mást, amiben én jól érzem magam, aminek örülök. Sok-sok héten át kaptam azt házi feladatnak, hogy gyűjtsem össze, hogy minek tudnék örülni. Sajnos a legkézenfekvőbbeket mint a világ körüli út és társai eleve kilőtte, egyéb ötleteket várt tőlem. Nem ment, és nem akadt le a témáról ( nyilván ez része volt a terápiámnak,de csúnyán elvéreztem). Azóta is el szoktam gondolkodni ezen a témán és lehet, hogy mire befejezem az írást, össze tudom rakni minek is örülnék.