Camino

Camino

Igen, túl vagyok a Caminon. Amennyiben a Spanylország északi részén futó zarándokutat értjük és annak is csak egy szakaszán. De a Camino számomra nem csak ez, hiszen ha az út történetét nézzük a zarándokok valamely bűnük megbocsátásáért járták végig az utat. Én is egyfajta caminon megyek? Néhány ismerősöm szerint tehát van mit jóvátennem az előző életemben elkövetett bűnök miatt és ezt a lányommal folytatott kilátástalan élet adja? Lehet.

Miért mentem el az útra? Nem tudnám megmondani. Őszintén nem tudom mikor volt az a pillanat amikor elküldtük anyámat repjegyet intézni. ( Nem feltétlenül szerencsés ötlet, hiszen egyszer úgy szervezett a családnak Portugáliába utat, hogy a két átszállásból egyik Hollandiában a másik Brüsszelben volt. Végül hosszas kavarással sikerült legalább az egyiket kiiktatni, és ő ebben nem látott semmi hibát J ) Nem volt erről szó a családban, nem nagyon beszéltünk erről, tudtunk persze róla, hogy van ilyen, de ennyi. És egyszer csak azt vettem észre, hogy az apámmal tervezzük az utat mert megvette anyu a repjegyeket. J Azóta visszagondolva talán azért vállalkoztam az útra, hogy TEGYEK valamit!!! Úgy értem tevőlegesen is tegyek valamit azért, hogy legyen jövőképem Lucát és a saját sorsunkat illetően. Miért lenne ettől bármi jobb? Ma már tudom és persze tudtam akkor is, hogy semmi nem fog változni. Nem is változott, de hogy is várhatnám, ha semmit nem teszek  és mi van ha…..Mi van, ha éppen ez hiányzik és tényleg működik és….. és elolvastam Sándor Anikó könyvét és ő is azt írta, hogy más lesz és jobb lesz és könnyebb lesz. Csak jajongok és búsulok, de nem teszek a napi rutinon kívül semmit?  Hát akkor tegyünk valamit, valami olyat amitől majd megesik a szíve rajtam az égnek vagy mit tudom én. Végül az is elég, ha én jobban leszek, megtalálom a céljaimat és….szóval jobb lesz. Mehettem volna egyedül is, de ez szóba sem került. Apukám aki elég jól beszél spanyolul eleve adottnak vette, hogy elkísér. Mindenki tudta a családban, hogy ez tökéletes felállás, hiszen nagyon hasonlítunk, nagyon jól kijövünk, szeretjük egymást. Soma nem jöhetett volna akkor sem, ha vállalta volna a komfort szinte teljes nélkülözését, hiszen Luca ellátásához kell a két ember. Hogy apu miért jött? Kaland 71 évesen, elkísérni a lányát, megnézni néhány helyet, bár ő ezt a részt már nagyrészt bejárta korábbi évek Spanyolrszági kóborlásai során.  Mondhatnám , hogy komolyan készültünk, de nem lenne igaz. Én eljártam gyalogolni egy edzőterembe, de apukám csupán annyit tett, hogy egyetlen közös gyaloglásunkat a gát tetején kiegészítette azzal, hogy néhányszor gyalog ment el a kb 1 km-re lévő zöldségeshez. J

Utólag bevallom kicsit izgultam, hogy nem fogja bírni. Ő is utólag bevallva izgult, hogy nem fogom bírni, hiszen a sclerosis nem igazán tesz alkalmassá ilyen nagy vállalásokra. Mindketten pozitívan csalódtunk, apukám úgy ment napi 25-35 km-tert, mint aki minden nap ennyit megy és nekem sem volt semmi bajom. Én lelkileg is készültem és ma már azt mondom nem ajánlom senkinek, hogy az út előtt elolvassa Sándor Anikó ismertté vált könyvét. Mert akkor várni fog, várni fog valamit, valakit, hogy az ott van, az majd irányítja, attól majd érdekesebb, jobb lesz. Ha utána olvassa el, akkor már a saját élményekkel gazdagodva kevésbé támaszt elvárásokat maga elé. A könyvben olvastam hogy vigyünk egy olyan tárgyat magunkkal amit a Cruz de Ferron le tudunk tenni ami szimbolizálja a problémánkat amitől meg akarunk szabadulni vagy könnyíteni akarunk. Lucám egy aranyos kis építőkockáját vittem magammal amiivel sokat játszott az indulás előtti heteken. Letettem a hegyen és nagyon erősen akartam a javulást. Ennyi! Apukám is mikor megkérdeztem, hogy mit hagy a hegyen láthatóan zavarba jött, nyilván nem akarta lerombolni a hegy mágikus erejébe vetett hitemet, így elővarázsolt egy régifajta 20 forintost, mondván, hogy ezt hozta, hogy ebből legyen pont milliószor több neki, ezt kívánja, de persze akkor találta ki. Mindenestre felmászott a kereszthez és némi szöszölés után ( az én kedvemért) letette a pénzt.

De ne vágjunk ennyire a közepébe.  Készülődtünk az útra, megvettük a szakcikkek által javasolt felszerelést, mindent leminimalizáltunk ami tényleg úgy értendő, hogy a rajtam lévő bugyival együtt 3 db volt, poló 2 db, nadrág 1 db…szóval két hétre ez tényleg karcsú volt. És készültem elhagyni a komfortzónámat. Többször megkaptam ismerőseimtől, hogy nekem Luca születéséig eléggé ki volt párnázva az életem. És tényleg. Csodás gyerekkorom volt, csodás szülőkkel,  imádtam a középiskolát, az egyetemet is otthonról végezhettem, vagyis nem kellett kollégistának azaz önállónak lennem, minden a fenekem alá volt téve. A szüleim mindig mindenben támogattak, anyagilag is így fiatalon eljutottam nagyon sok helyre ( köztük olyan országokba is amelyek mára már megszűntek). Rögtön lett állásom, férjem. Igaz mindkettőt váltottam pár év múlva, de mindkét döntés fájdalommentes és helyes volt, így még ebből is „jól jöttem ki”. Az első pofon így Lucus betegsége volt és talán éppen a problémamentes előzmények miatt nem tudom feldolgozni a történteket. Lehet. Hát akkor jöjjön valami nehézség. Már a repülőjegyrendelés is caminos volt. Számtalanszor repültünk már mindketten de kizárólag rendes járatokkal, fapados géppel sosem. Egy igazi peregrino( zarándok) nem hajt jóléti szolgáltatásokra az nagyon nem trendi, így nem volt kérdés, hogy életünk első fapados repülése lesz. Wizz air géppel repültünk és az odaúton a világon semmi gond nem volt, pontos indulás, udvarias kiszolgálás. Indulás előtt sajnos elkövettem azt a hibát, hogy elmeséltem apukámnak, hogy Móni barátnőm szerint azért fapados ezeknek a gépeknek az elnevezése mert betettek egy plusz üléssort, így nagyon kicsi a hely két ülés között. Odafelé mivel pontosan indult a gép ez nem jutott klausztrofóbiával megáldott édesapám eszébe. Visszafelé majdnem egy órát álltunk Madridban a kifutón. Na ettől kezdve majdnem egy hónapig ezt hallgattam, hogy „Móni megmondta és soha többé nem utazik fapadossal és……..” szóval tombolt a klausztrofóbia. Én szintén meg vagyok áldva ezzel a betegséggel, viszont jelentős gyógyszerrel átvészelem ( átalszom) az időt. Mondjuk volt már rá példa, hogy még nem hatott a gyógyszer és ahogy mentem fel a gép lépcsőjén megtorpantam és közöltem anyámmal, hogy bocs, de én mégsem megyek, nem fog menni, ez a gép túl zárt és elindultam volna visszafelé……Anyám nemes egyszerűséggel belökött a gépbe és boldogan aludtam Egyiptomig.

Mit tudtam meg a caminoról, miben segített vagy kérdezték tőlem, mi várt az úton, mit találtam meg? Az égvilágon semmit! Persze csodás élmény volt és azt gondolom, hogy visszamegyünk apukámmal és befejezzük az utat vagy megcsináljuk a Portugál utat. De nem kaptam semmit és ezért mondom én, hogy nem szabad az út előtt elolvasni a könyvet mert akkor is várakozni fogsz, ha racionálisan nézve tudod, hogy nagy valószínűséggel nincs ott igazából semmi. Fantasztikus tájakon gyalogoltunk, Castilia nehéz hegyi terepén és lélekölő unalmas síkságokon. Tudtam, hogy bírni fogom, mert ahhoz elég „tökös” vagyok, hogy bírjak napi 30 km-tert gyalogolni akkor is, ha hátizsákkal még nem csináltam ezt és a cipekedéstől olyan izmaimról is tudomást szereztem amikről addig fogalmam sem volt ( mondjuk ez javult némiképp amikor rájöttem, hogy a hátizsák hevederét máshogy is meg lehet húzni J ) Tudtam, hogy az apám is bírni fogja, mert nagyon jó kondiban van és amúgy sem egy nyüglődős fajta. Tudtam, hogy ahhoz képest, hogy négy csillagos szállodákba járunk, simán elviselem a primitív körülményeket, a koedukált hálókat 40 emberrel és az abszolút alkalmazkodást amiről is szólt az út. Tudtam, hogy élvezni fogom mert imádok túrázni és tényleg világszép helyeken járhattam. De!!!  Túráztam és nem kaptam válaszokat. Pedig figyeltem, akartam, vártam…valamit. Persze lehet, hogy másként alakult volna, ha végigmegyünk, vagy ha nem akkor megyünk amikor olyan tömegben vándoroltak jó peregrinó barátaink, hogy komolyan mondom egymás sarkát tapostuk és ha egy nap nem mondtuk 200 alkalommal, hogy Buen Camino akkor egyszer sem. Én még itthon úgy gondoltam, hogy bandukolunk apukámmal együtt, magányosan , néha szólunk egymáshoz, de alapvetően csendesen rójuk a napi penitenciát. Vágytam is erre, mint amúgy a magányt szerető és sokszor nélkülöző ember. Na erre nem került sor, hiszen ekkora tömegben ez képtelenség. Ezzel együtt természetesen nagyon jó volt, de elmélyülni, kicsit egyedül lenni nem volt lehetőségünk. Nem kaptam választ a kérdésemre sem, hogy miért történt velem ez a dolog és hogyan lehet ezt jól megélni, hogyan változtassak az életemen, hogy boldog legyek. A kaland élményén túl remek dolog volt az apámmal eltölteni két hetet amire ebben a korban már nem nagyon van lehetősége egy embernek, hiszen családban élő felnőtt nők már nem mennek az apjukkal ilyen hosszú időre sehová. Nekem erre szükségem volt és mindenképpen építkezem belőle. Nyilván volt egy-két súrlódás, de ez is hozzánk tartozik, így teljes a kép. Amit lehet, hogy más például rosszul viselt volna, nekem természetessé vált. Apukám rossz prosztatája miatt sehová nem tudtam (és tudok azóta is ha együtt vagyunk ) úgy bemenni, hogy először ne az illemhelyet keressem.  Ez ma már annyira rögzült, hogy ha nem kell neki én, akkor is ráveszem J Az út hozadéka számomra a futás iránti rajongásom is, mivel én egy edzőteremben készültem a futópadon hegyi gyaloglásra állítva a gépet. Amikor hazajöttem, gondoltam már minek a gyaloglás, így futok egy kilométert. Jól ment ezért gondoltam futok kettőt, aztán hármat és mivel még mindig jól ment futottam négyet. Ez olyan Forrest gump-os dolog volt nálam. Ma már minden másnap futok nyolc kilométert és ha ki kell hagynom egy alkalmat, már rosszul érzem magam. Futok mert ideig-óráig boldoggá tesz, feldob és nem utolsó sorban a sclerosissal érintett lábam erősségét is úgy érzem segít megőrizni.

A Spanyolországi kaland egyenlőre véget ért, de az én caminom tart és tartani is fog amíg élek.

Hogyan veszítettem el a hitemet

Hogyan vesztettem el a hitemet

Nemrég egy kis Dunántúli falu katolikus papjával keveredtem beszélgetésbe. Magam sem gondoltam, hogy ennyire bántónak fogom találni és eszembe fogja jutatni, hogy miért is fordultam el a vallástól, de amikor azt mondta, hogy „azt tudomásul kell venni, hogy a nő egy genetikai hiba”, ez történt. Eszembe jutatta, hogy hasonló csalódást érzetem amikor kiderült, hogy Lucám fogyatékos és  nem találtam semmilyen magyarázatot, segítséget. Várhattam egyáltalán? Ma már azt gondolom, hogy eleve nem volt reális az elvárásom az egyház felé. Adhat e, akar e tényleg adni az az egyház segítséget, akár csak pillanatnyi enyhülést is a lelki kínokra aki a nőt, a gyermekek szülőjét genetikai hibának tartja? Nem, ez az egyház nem ezt kínálgatja. Olyan bajokra kínál álságos vigaszt, melyekről pontosan tudja, hogy nem gyógyíthatók. Nyilván most néhányan csóválják a fejüket, hogy ezt nem az egyház vagy isten mondja hanem egy buta szolgája…………………….azért mégis.

Persze a történet nyilván nem itt kezdődik. Református keresztségben részesültem az édesapám akarata szerint. Szerettem templomba járni pedig erre nem sok indíttatást kaptam otthonról. Mindkét szülőm hiszi Isten létét, de az egyházi dogmáktól elzárkóznak. Így magam választhattam meg, hogy érdekel e a téma, akarok e ezzel foglalkozni. Nem tudom miért, de akartam. Szeretettem a templom illatát, a csendjét, megnyugvást leltem a hely kisugárzásától, érezni véltem a Mindenható létét. Liberális neveltetésemhez passzolt a református egyház letisztult , angyaloktól, felesleges, ember alkotta sallangoktól mentes világa. Mára azonban ha őszinte akarok lenni, soha nem tudtam elhinni, hogy ott van valaki, ott van Isten. Isten amint figyel ránk és befolyásolja mindennapjainkat, beavatkozik és tőle függnek döntéseink? Nem, ezt az istent soha nem tudtam igazán elfogadni, inkább csak a teremtő Istent. De akartam, nagyon akartam. Ma már, évekkel a történtek után úgy tűnik, hogy csak az alkalmat vártam amint megmutatkozik, „lebukik” a mindenható és én azt mondhatom, hogy na ugye! És mondtam. Ha engem, aki mindig jó voltam, példásan éltem, inkább áldozat voltam, mint elkövető, engem ilyen kegyetlen lépéssel súlyt, akkor mi végre mondjuk, hogy ő jóságos és szeret minket? Bizonyosságot kaptam arról, hogy ha van is, csak, mint teremtő elfogadható számomra. Lucámat is teremtette, így ahogyan én kaptam, lucuistán.

Mára elfogadtam ezt a helyzetet, megbékéltem a Mindenható ezen lépésével. Ha célja is volt vele - ahogyan az igazán hívő emberek mondják a rossz dolgokra magyarázatként-, nincs jelentősége. A Mindenható célja nem igazán érdekel már. Számomra voltképp ez is felfoghatatlan. Mindig, mindenre keresünk egy magyarázatot, egy felelőst. Tételezzük fel, hogy célja van ezzel a mégis létező Mindenhatónak. Mondjuk, hogy ezáltal mutassa meg, hogy milyen erős vagyok. És? Kit érdekel ez? Ki nem tudja ezt? Kinek számít ez fontos vagy érdekes információnak? Ha viszont mégis ez a cél, akkor a Mindenható az én szemembe bugyuta célokért áldozott be egy jó embert, egy jó szülőt, aki értékes embereket tudott volna adni a világnak? Lehet a Mindenható bugyuta? Akkor viszont nem is Mindenható. Akkor ez most, hogyan is van?

Ezzel együtt ennyi év távlatából, állítván, hogy megbékéltem a helyzettel, felkavart a beszélgetés ezzel a katolikus pappal. A helyzetnek különös iróniája volt, hogy jót akart, mondandójával jópofa, könnyed próbált lenni. Mégis éppen ez a könnyedség állarcába bujtatott álságos, buta bigott szöveg volt az ami előcsalta ismét azt a csalódottságot, ami kilenc éve fogott el amikor megfogadtam, hogy soha át nem lépem a templom kapuját. Nem gondolhattam soha, hogy valamiféle vigaszt vagy magyarázatot fogok kapni , hiszen még létemet is csak, mint genetikai hibát ismerik el. És jól is van ez így.

Mi a baja Lucusnak?

Mi baja Lucusnak?

Nem, nem úgy általában, ő csak MÁS. Én szoktam rá mondani, hogy fogyatékos, ez számomra nem pejoratív, hanem csak diagnózis, de anyám nagyon haragszik érte. Hát akkor MÁS. Akinek nem fogyatékos a gyereke az is körülbelül annyit jár orvosokhoz, mint mi. Természetesen mi járunk külön gyermek neurológushoz is, de akinek a kicsije allergiás, az allergológushoz és így tovább. Miért más mégis ez egy autistával? Mert bizton állíthatom, hogy a magyar egészségügyi ellátás nincs felkészülve egy autista gyerek kezelésére, a kezelésével járó, a protokoltól eltérő helyzetek megoldására.

Természetesen vannak nagyon jó tapasztalataink is. Lucám születésekor egy fantasztikus háziorvos nénit sikerült kifognunk aki azonban elkövette ellenünk a legszörnyűbb „bűnt” amit egy ilyen gyermeket nevelő család ellen el lehet követni, pár évvel később nyugdíjba ment. Dr. Bíró Juliannának hívják és nagyon sok köszönettel tartozunk neki. Őszintén elmondta, hogy hosszú pályafutása alatt a mi gyerekünk az egyetlen autista a páciensei között, de minden helyzetet megoldott velünk. Ahogy nő egy ilyen típusú gyerek, annál nehezebb az orvoshoz járás. Miért? Mert nem kommunikál, nem érti mit akarunk tőle a legalapvetőbb szinten sem. Ehhez járul még, hogy támadásnak véli amit ellene „elkövet” az orvos és a szép szó ami sok esetben egy nyiladozó elméjű gyereket már megnyugtat, itt hatástalan. Két dolog történik így még ma is velünk. Félünk orvoshoz menni és ha csak lehet kerüljük, illetve visszük ha kell, ha nem, mert nem tudjuk mi baja van. A legnagyobb félelmem talán évek óta ez. Mi baja Lucusnak? Az okosok azt mondják, hogy egy anya már a gyereke sírásából tudja, hogy mi baja van. Ez biztosan így van, de én ki merem jelenteni, hogy az esetek nagytöbbségében nem tudom. Ilyenkor kezdődik az, hogy tetőtől talpig átvizsgáljuk, nyomkodjuk szegényt miközben ömlik a víz rólunk és természetesen egymást okoljuk, hogy miért nem okosabb ő. Én ilyenkor szoktam vérbeborult szemmel nézni a páromat és magamat okolni, hogy miért nem gyerekorvos férjet találtam ehelyett a nagy mamlasz mérnök helyett. J

Csak aki volt már ilyen helyzetben tudja, hogy mennyire kétségbe tud esni egy szülő. Lucámnak még egy lázmérés sem megy és a torkát is utoljára a már említett Bíró doktornő látta. Általában a találgatás szintjén megy az ellátása ami nyilván nemcsak nekünk, de a háziorvosunknak sem jó. Ilyen pácienst senki nem szeretne magának és én ezt igyekszem az ő oldalukról is látni. De ha beteg…….

Lucával már az is probléma, hogy ki vigye orvoshoz? Én sajnos szinte soha nem kaptam még felmentést ez alól. Egyszer egy közeli családtagom nagyra tágult szemekkel nézve rám mondta, hogy el sem tudná képzelni, hogy ne legyen a gyereke mellett amikor mondjuk vért vesznek tőle. Én igen! Olyan sokszor éltem át , hogy véresre karmolva jövök ki vele a rendelőből és az arra járók  arcán látom, hogy elgondolkodnak, hogy vajon egy ennyire véres anya akit nyilván a férje hagyott helyben, miért a gyerekrendelőbe megy?  Luca most 11éves és 65 kiló, nekem az államig ér. Ha ehhez hozzáadom, hogy egy kétségbeesett, rémült fogyatékosnak mekkora ereje tud lenni, már nem számít, hogy a gerincsérvem miatt amúgy sem tudnám felemelni és a pár éve diagnosztizált sclerosis multiplexem már tényleg csak színesíti a képet. Szóval ki menjen Lucával az orvoshoz? Én, az tuti. J A férjem aki mind súlyra, mind minden más tekintetben simán elbír a lányunkkal sajnos szinte mindig ilyenkor tartja tárgyalásait, jönnek hozzá, stb. Egy alkalommal ő fogta le a Klinikán amikor kúpot nyomtak a popsijába és úgy tűnik ebből az élményből legalább 10 évre meg is él!!! Akkor ki szeretne jönni? Apukám. Nem szeretne, de ő úgy áll ehhez a kérdéshez ahogy talán a legjobb, meg kell lenni, tehát essünk túl rajta. Apukám esetében sokat segít birkózó múltja, hiszen az ott tanultakat most hasznosíthatja unokája lefogásakor. Érdekes módon a védőoltásokban a legerősebb a párosunk, persze ehhez kell az aktuális doktornő rátermettsége is. Már ismernek minket, így már az ajtóból bedobja Lucusba a nyusziszemet, nem tököl és fordulunk is ki. Általában. Pár éve beadattam a két oltásból álló bárányhimlő elleni oltást kislányomnak. Apukám – kicsit persze eltelve a korábbi jó szereplésektől- nagymellénnyel jött velem, hogy ugye hát hipp-hopp ahogy szoktuk. Hogy ki volt a hibás, apum vagy a doktornő nem tudom, de tény, hogy egy irodai gurulós székbe ült le és ölelte magához unokáját aki átlátva a helyzetet elrúgta magát és nagyapjával együtt körülbelül 5 métert csúszott végig a rendelőn nagy sikongatással. Nyilván az ember ebben a feszült helyzetben nem röhöghet fel, így csak diszkréten felnyihogtam majd ismét kellő részvétre igazítottam arcomat. Apukám még hónapokig mesélte felsülése történetét és szemmel láthatóan megtépázta egóját a dolog. Miért nem jönnek a csodálatos nagymamák? Anyukámat, aki egész életét az egészségügyben töltötte nem szerencsés orvosok közelébe engedni. Agresszívvé válik és ez senkinek nem jó. Egy alkalommal amikor Lucusnak aki közösségben lakik volt egy kis folyása és egy gyermekorvos azt tanácsolta, hogy vigye anyám gyermek nőgyógyászhoz.  Ismerte Lucát!!!!! Hát igen……ha ennek lenne értelme. Nem vittük, felhívtuk a régi doktornéniket aki mindjárt rávágta, hogy milyen kenőccsel és hányszor. Két nap alatt nyomtalanul elmúlt. Ennyit számít a hozzáállás. Anyám nagyon haragudott, hogy miért nem akarta megoldani a problémát, nem pedig lerázni magáról azt. Így őt nem is engedjük orvosok közelébe. Amint hazaértünk viszont, átveszi a beteget, „megnyitja az osztályt” és innentől ha kell két hétig éjjel-nappal húzza az igát. Nála jobb gondozót nem tudnék gyermekem mellé. Anyósom sem alkalmas igazán a feladatra. Ő annyira sajnálja az unokáját, hogy ezzel többet árt, mint használ. Ő a vígasztaló nagyi akit sokszor azért rendelünk oda, hogy amikor kész vagyunk és már csak velem beszélget a továbbiakról az orvos, akkor jön ő aki sütivel, innivalóval, macival és sok-sok puszival, sétával kiragadja a mi gaz karmainkból a gyereket. És ez valahol így van jól.

Voltak mókás eseteink is, bár akkor nem így láttuk. 4 éves lehetett Lucus és nyilván mindenki számára egyértelmű volt, hogy sem nem ért, sem nem tesz felszólításra semmit. A gyermekklinika röntgenjébe szerettek volna mellkasröntgent készíteni. Az asszisztensnő teljes komolysággal megkérdezte  - miután elmondtuk neki, hogy Lucus milyen, főbb paramétereit és maga is szemtanúja volt a váróban annak a gyilkos közelharcanak ami még csak azért ment, hogy bemenjen a neki csöppet sem szimpatikus röntgen helyiségbe, - hogy de vissza tudja tartani a levegőt? Mondtuk, hogy igen. Nem most, nem akkor amikor ő mondja majd, de nem kizárt, hogy képes rá és még gyöngyhalász is lehet. J  Nem egyszer hallottam már eddig is a  nővérke szájából azt a mondatot, hogy „ anyuka akkor most mégis hogy lássam el a munkámat, ha a gyerek nem engedi és nem csinálja vagy nem érti, stb. „ Ez engem újra és újra elkeserít. Én várok segítséget tőle!!!!!! Mondja meg ő nekem, hogy akkor ebben az esetben hogyan csináljuk meg a vizsgálatot, a vérvételt, stb. Az esetek nagytöbbségében nem működik, a rendszer, a képzés egyszerűen nem készíti fel a nővéreket, az ápolókat az átlagtól eltérő esetekre. Talán ezért is szerettük annyira a már említett doktor néninket. Mindig megoldotta a problémát úgy, hogy közben figyelembe vette Luca másságát. Ha csak nem kellett nagyon, megoldotta a kérdést ő maga. Telefonált, megmozgatott néhány szálat, de megoldotta, mert MÁS volt a kis betege. Ezt csak ritkán tapasztalom. Ugyanilyen volt számomra Dr. Elek Ágnes doktornő is aki Lucust az asztmájával kezelte. Jött este-reggel, minden szaktudását bevetette, hogy ne kelljen kórházba vinni, egy olyan közegbe ahol leszíjazzák mert mondjuk csak úgy tudják ellátni. A mai napig nagyon hálás vagyok neki. Voltak még rajta kívül persze egyéb jó példák is előttünk. Az egyik számomra nagyon példaértékű Dr. Bella Zsolt füll-orr gégész szakorvos volt, aki a magánrendelésen a földön csúszva próbálta a végletekig  küzdő Luca torkát megnézni. Nemes küzdelem volt, de elbukta. Ezt követően amikor pár héttel később a fogklinikán altatásban volt a kislányom, átjött és megnézte a torkát. Tette mindezt önzetlenül, szinte biztos vagyok benne, hogy sajnálatból. Az általam  legjobban szeretett orvos mégis Dr. Szűcs Péter gyermek neurológus aki körülbelül 1 éves kora óta ismeri és orvosolja Lucámat. A fogyatékosokkal való folyamatos törődésre, az ő orvoslásukra születni kell. Ő erre született. Annyi empátiával, pátoszmentesen, jó humorral és kedvességgel látja el a betegeit amit én még senkinél nem tapasztaltam. Szintén nagyon szeretjük dr. Temesvári Klára doktornőt aki szintén nem fél Lucustól. Ezt tudom, hogy bután hangzik, de az ő orvoslásuk kulcsa az, hogy ezek a kis szenzitív, aranyos gyermekek még felnőtt testben is olyan szeretetre méltóak, nem szabad félni tőlük. Ő ezt felismerte és amikor szükség van rá, ellátja Lucust. A múltkor a lábát ütötte be kislányom, de a rendelőben úgy döntött, hogy azt nem engedi megmutatni, ellenben a mellkasát itt az idő, hogy meghallgassák. A doktornő kezébe nyomta a fonendoszkópot aki azonnal átértékelte, hogy mit is vizsgáljon…..amit akar a kis beteg. J.

Én egy csaló vagyok

Én egy csaló vagyok!

És ez igaz. Ez így először pár éve jutott eszembe, amikor lányommal és a párommal a sárkányhajó világbajnokság miatt kilátogattunk a Tisza partra. A Stefánián sétálgatva a Múzeum előtt odalépett elém egy kedves hosztesz lány és meginvitált volna egy péntek esti buliba. ( hiába na, egyből kiszúrta,hogy ki az igazi discópatkány a tömegben). Lányom az apjával arrébb örömködött és a rá jellemző módon hangos hujjogással fejezte ki tetszését, ami nyilván nem a vízen hasító hajóknak szólt, hanem a tőle kb 3 méterre álló, eredményeket bemondó férfi mikronos hangjának. Rámutattam a lányomra, mondván, hogy nem tudok elmenni akármi is legyen ez a program amire érdemesít és elkezdett velem beszélgetni. Ez már önmagában meglepő volt számomra, mivel az általános gyakorlat esetemben, hogy nem szoktak csak úgy megszólítani, pláne nem állnak le velem beszélgetni. Nem olyan a fizimiskám. Sokkal inkább tükrözöm azt, hogy ne gyere ide, ne szólíts meg, mert megharaplak. Ez a bátor lány mégis erre a szokatlan lépésre szánta el magát, és nyíltan belecsapott a lecsóba. Beteg? Én erre elmondtam a szokásos diagnózist és ez így ment pár percig, ő kérdezgetett, hova jár iskolába, mikor jön-megy, hogyan oldjuk meg a felügyeletét, mi lesz később. És jött a mondat, amellyel körülbelül félévente szembesülök. „Azért azt olyan jó látni, hogy Te ezt ilyen jól bírod, jó humorral, kiegyensúlyozottan.” Nyilván különböző változatokban, de lényegét tekintve sűrűn hallom ezt a megállapítást.

Másnap gondolkodtam el ezen igazán és kérdeztem meg a férjemet, hogy őneki is szokták e ezt mondani. Nem, még senki. Nekem viszont rendszeresen, tehát én nagyon jól csinálom ezt.

És elindított bennem egy gondolatsort. Miért mondják ezt nekem? A legkézenfekvőbb válasz az lenne, hogy az emberek egy fogyatékos gyerek anyját úgy képzelik el, aki csonttá soványodva, táskás szemekkel ődöng, már többször megjárta az elvonót és néha-néha odacsapja magát a sziklákhoz ( ez persze szabadon behelyettesíthető akár közlekedési eszközzel, fallal, stb). Ezzel szemben azt látják, hogy itt van egy, az élettől látszólag majd kicsattanó ( imitt-amott ki is csattanó) nő, jó a humora, határozott, stb. Hát akkor nincs itt valójában semmi baj.

 De van! Persze lehet, hogy a nyíltan felvállalt szenvedés elfogadhatóbb, kezelhetőbb, de az enyém sokaknak nyilván jobb. Megnyugtató. Nem kell szánakozva nézni, esetleg együtt sírni velem. Ez a nő szemmel láthatóan jól van, ez tudja kezelni a helyzetet. Nem haragszom, hiszen okom sincs rá, de mégis elgondolkodtató, hogy milyen könnyen mondunk ítéletet az emberekről. Ezt egyébként munkám során szintén sokszor  tapasztalom.

Hát jelentem nem, nem viselem jól, megjátszom magam, legalábbis ezen a téren biztosan, tehát én egy csaló vagyok. Édesapámra hasonlítok, aki nem kimondottan érzelmes ember, vagyis inkább nem mutatja ki az érzelmeit. A szűkebb környezetemben is meg merném kockáztatni, hogy teljesen nyíltan, csupaszon a bennem dúló harcokat az édesanyám, az édesapám,  a férjem és a barátnőm Móni tudja. Mindenki más inkább csak szeleteket tud vagy vél tudni abból ami bennem lejátszódik. Néha-néha megnézek olyan dokumentum filmet amit fogyatékos gyerekek szüleivel készítenek. Bevallom nem szívesen és nem sűrűn. Nem szeretek szembesülni azzal, hogy más gyermekek szülei úgy tudnak beszélni a helyzetükről ami megnyugtató a hallgatóságnak. Azt állítják- és semmi okom, hogy kétségbe vonjam ezt, -hogy átlendültek, bele tudnak nyugodni az elfogadhatatlanba és meglátják ebben az egész ránk mért helyzetben a szépet. Én is szeretnék ebből erőt meríteni és legalább törekedni, hogy így tudjak érezni. Luca most tizenegy éves lesz, de a közelében sem járok ennek az érzésnek. Tudnám e másként csinálni, van e olyan út ami számomra is járható? Nem tudom, de azt tudom, hogy mit nem akarok, mi nem megy nekem. Nem megy a szülőklubbos megoldás. Ildi barátném erre biztatna, erre az útra próbál a maga szerető, de kissé erőszakos módján ( a fogyókúráim terén is hasonló önkéntes rendőri magatartást mutat) terelgetni. Nem akarom. Nem tudok és soha nem is tudtam, csoportban kezelni sem problémát, de még magamat sem. Már akkor is nehezen viseltem ezt, amikor terhes voltam és mondjuk a Ctg váróban a szintén terhes sorstársaim magától értetődően kezdeményeztek egymással ( velem szinte soha, mert látták rajtam, hogy ez előbb üt, mint kérdez)beszélgetést. Tették mindezt egymásnak vadidegen emberek. Engem ez egyszerre lenyűgözött és körön kívülről figyelve elborzasztott. Miért? Miért alkotunk mi várandós anyák egy klubbot, amikor csak és kizárólag ez a helyzet köt minket össze, az égvilágon semmi más. Nyilván van ennek egy pszichológiája, hogy miért alakulnak ki önkéntelenül is csoportok az azonos helyzetben lévő emberek között. Ilyen lenne a fogyatékos gyermeket nevelők szülői csoportja is. Ide sem akarok tartozni, ahogy nem akartam a várandósok közé sem. Én,én vagyok és ne legyek önkéntelenül egy csoport tagja csak azért, mert egy élethelyzet köt össze más emberekkel. Akiket én mondjuk mégis a csoportomban akarnék tudni, azt majd én választom ki, de hogy milyen rendező elvek szerint az is az én döntésem legyen. Ezt Móni barátnőm érti meg talán egyedül. Ő teljes mértékben tud azonosulni velem tulajdonképpen minden szinten. A férjem és az édesanyám embergyűlölőnek tartanak, aki szinte elmarja maga mellől a hozzá esetleg tartozni akarókat. Lehet, de miért  érdemlem meg ezt a nyíltan pejoratív jelzőt, hogy embergyűlölő? Mert nem használjuk az emberválogató szót, pedig javaslom, vezessük be!

Kis kitérő, de nemrég mondtam a férjemnek, hogy nem is tudom mit csináljak szombaton, mert úgy lenne kedvem elmenni valahová. Erre közölte velem, hogy persze, hogy nincs hová mennem mert mindenkit elmartam magam mellől. Kit is konkrétan? Hát erre nem tudott mit válaszolni, de ő is úgy látja, hogy nem sok embert engednek közel magamhoz. Nem, de én alakítottam így és ennek semmi köze ahhoz, hogy a lányom fogyatékos. Persze más lenne, ha nem az lenne és több gyereket nevelnénk és nekik is lennének barátaik és……..de nem így történt, és én ez vagyok!

Tehát az önkéntelen csoportba tartozás nekem nem megy. Miért vagyok ilyen? Miért lettem csaló? Egyrészt mert ilyen a habitusom , ilyen a jellemem, ilyen vagyok alapból, hiszen apja lánya. Másrészt mert nincs segítség. Minden más megoldásnál azt mondják, azt hallom, hogy talán az segítene, hogy…. Racionális, értelmes ember vagyok, aki tudja, hogy nincs segítség. Nekem a lányommal ezen az úton kell végigmenni, aki jön mellettünk és segít azt elfogadjuk, igénybe vesszük, de tessék kérem megérteni, hogy nincs segítség. Persze lehetne erre azt mondani, hogy nekem segít feldolgozni. Nincs ennek a helyzetnek feldolgozott változata. Ez egy eleve kész helyzet, amelyben az adott gyerek és adott család van, és ebben vagyok én. Ideig-óráig jól érzem magam, tudom magam jól érezni, de nem tudom magam abban a hitben ringatni és nem tudom elfogadni azt sem aki azt ajánlgatja nekem, hogy segítene, ha szülőklubba mennék, ha pszichiáterhez járnék, ha levágatnám a fél lábamat. Nem, nincs igazán értelme. Ajánlgasd azt, hogy menjek el néha a tengerhez, érezzem jól magam, kapcsolódjak ki ( meg is teszem minden évben), mert egy kicsit akkor jól fogom érezni magam, de ne hidd, hogy ennek az alapproblémára bármi hatása is van. Nyilván nincs.

Ezelőtt két évvel nagyon mélyen voltam lelkileg és én is éreztem, hogy valami segítség kell, mert nem tudtam kimászni a gödörből, csak csikorogtak a körmeim a sima falán és egyre csúsztam lefelé. Ekkor mentem el pszichiáterhez akinél őszintén, magam számára is meglepő módon nagyon jól éreztem magam. Ez így nagyon egyszerűnek hangzik, de választották őt nekem. Egy engem igen jól ismerő ember, aki olyan szempontokat is figyelembe vett, hogy ne tudjam a jövőbeni dokimat lenyomni és megpróbálni elmagyarázni neki, hogy miért értek én ehhez jobban, stb. Jó választás volt. Kicsit persze csalódott voltam, hogy semmi dívány, felrakott lábak és egy óra múlva kedves hangon közlés, hogy lejárt a mára megszabott időnk, de a jövő héten találkozunk. Ez a filmekben mindig nagyon tetszett, de nem pont így történt, na mindegy. Mindenesetre ő nem próbálta bagatelizálni a megoldhatatlant. Ő azt javasolta, illetve arra próbált a maga eszközeivel rávezetni, hogy találjam meg önmagam. Építsem fel a Lucán kívüli életemet, kezdjek valami mást, amiben én jól érzem magam, aminek örülök. Sok-sok héten át kaptam azt házi feladatnak, hogy gyűjtsem össze, hogy minek tudnék örülni. Sajnos a legkézenfekvőbbeket mint a világ körüli út és társai eleve kilőtte, egyéb ötleteket várt tőlem. Nem ment, és nem akadt le a témáról ( nyilván ez része volt a terápiámnak,de csúnyán elvéreztem). Azóta is el szoktam gondolkodni ezen a témán és lehet, hogy mire befejezem az írást, össze tudom rakni minek is örülnék.

A misztikum világa

A misztikum világa

Ez is utolért minket. Olyan világban élünk ahol pénzért árulják a lelki sebészkedést, vehet az ember megváltást és butaságot tonna számra. Persze ennek is van ősi eredete, hiszen gyógyítónak hitt források vizét már az ókorban is jó pénzért meg lehetett venni. Hatott? Egyesekre igen, másokra nem. Kinőtt a féllábú ember hiányzó lába? Nem, de miért? Mert nem hitt elég erősen. Ezzel a jelenséggel Lucám esetében is találkoztam és nem egyszer.

A nagyszülők már a diagnózis megszerzését követően nem sokkal, elkezdték vinni egy-egy látóhoz, vajákoshoz, boszorkányhoz, mikor mihez jutottak hozzá. Tudtam róla? Ha akkor nem is, végül utólag mindig elmondták. Nem haragudtam érte, azt mondtam ha nem nyúlnak a gyerekhez a magukat gyógyítónak vallók, vigyék. Semmit be nem adhatnak Lucának, de minden más megengedett. Nem hittem egyikben sem, de egy olya, racionális elme, mint én, aki még a hitét is elvesztette…….nem csoda.

Volt két olyan eset a sok közül, melyek számomra felháborítóak voltak és máig be nem gyógyuló kis sebet ejtettek.

Az első valahol Ásotthalom környékén történt. Mint számomra utólag kiderült, az apai nagyszülők segítségével édesanyám egy híres vajákoshoz vitte a lányomat. A hölgy egy pulpitusra kormányozta  Lucust, majd hókusz-pókusz és a következőket állapította meg miután kijött transz állapotából. Az előző életemben is már Zoli volt a férjem és nem lehetett gyermekünk. Rákban haldokoltam amikor a halálos ágyamon így sóhajtottam fel: Bárcsak született volna gyermekem, még ha fogyatékos is!. Hát ezért lett a lányom fogyatékos!. Lehet, hogy így történt. Számomra inkább az elfogadhatóbb, hogy nem. A kérdés és a felháborodottságom nem is ennek szólt igazán. Ha van valaki, aki hisz ezekben a dolgokban, vajon honnan veszi az erőt, a pimaszságot, a bátorságot vagy nevezzük bárminek, hogy egy ekkora fájdalommal küzdő családnak ilyet mondjon. Miért gondolja, hogy még nagyobb terheket kell a környezetére rakni? A teher persze így leginkább az enyém kellett volna, hogy legyen, hiszen én voltam már megint hebehurgya, mégha a halálos ágyamon is. Nem lett, felháborodottságon, dühön kívül nem éreztem egyebet. Dühömet szegény férjemre öntöttem aki elkövette azt a hibát, hogy ezt a sztorit – hiszen a nagyszülők, ismerve heves természetemet csak neki merték elmondani- egy testületi ülésről hazafelé fuvarozásom közben mondta el. Természetesen nem teljesítette kérésemet, hogy azon kései órában menjünk és keressük meg a hölgyet és mondjuk hányjuk kardélre, de legalábbis forró olajban főzzük amíg el nem éri az ideális színt. Ma már tudok rajta nevetni, de akkor sokáig nem ment.

Zeneterapeuta

Volt még egy igen derüs sztorija a nagyszülőknek amin szegény anyukám is tudott volna mosolyogni, ha nem húzott volna le egy szívfájdítóan magas összeget a wc-n. Természetesen amellett, hogy az égvilágon semmi eredménye nem volt. Ez a zeneterapeutánál tett néhány látogatás volt. Abban az időben, vagyis 4-5 évvel ezelőtt Szegeden eléggé elterjedt volt a hölgy aki úgy hirdette magát, hogy az eljárása az agyműködésre van jótékony hatással így segít a fogyatékos gyermekeken is. Luca véleményét bár nem kérdezték az egészről, ő biztosan jó szívvel emlékszik a hölgyre aki tűsarkakon fogadta a nagyszülőkből álló menetet élén egy igen jól fejlett kiskorúval aki „rendet rakott” az addig finom eleganciával berendezett lakásban. Drapériák lógtak mindenhol, finom anyagok hulltak alá, a ráhangolódást, ellazulást segítendő. A különböző megszólaltatott hangszerek nem nyűgözték le a kisdedet, de a sok színes drapéria, a süppedős fotelek…….szörnyű pusztítást végzett természetesen jókedvűen garázdálkodó lányom. Őt is meg lehet érteni. Neki természetes volt, hogy ez a sok színes cucc , nyilván a játék része és hát őt ide hozták, tette a dolgát. Persze nem csak így egyszerűen ment a dolog. Rávették szegény anyámékat, hogy egy halom ELENGEDHETETLEN kegyszert is vásároljon meg, nyilván csak ha nem akarja veszélyeztetni a kezelést. Hát ki vállalna egy ilyen kockázatot!! Anyám akkori nyugdíját bőven ottfelejtette ezen az amúgy igen hangos szeánszon, illetve a jó néhány alkalmon amíg el mertek végül szakadni a hölgytől.

A nagyszülők természetesen tovább próbálkoztak a spiritiszták földjén, de tanultak hibáikból és nem számoltak be minden útjukról. Máig sem tudom, hogy voltak e annál a férfinál aki csak a nézésével tömegeket gyógyított. Ha voltak is, úgy tűnik nem sikerült az első sorokba verekedniük magukat.:)

A másik történet a közelmúltban játszódik, körülbelül három éve.

A férfi aki egy „szent ember”, egy közeli nagyvárosban él és tevékenykedik. Nem tudom honnan hallott róla édesanyám, lehet, hogy egy szomszédunktól, nincs is jelentősége. Annyit tudtak róla, hogy csak azokat vállalja gyógyítani akiket megvizsgál és alkalmasnak tart rá. A nagyszülők – természetesen tudtom nélkül- ismét megkezdték áldásos tevékenységüket. Elvitték a csodatévő gyógyítóhoz ahol lányom igen kifejezően és kellő áhítatot mutatva vette kezébe a pásztor botot. A lélekgyógyász megvizsgálta és úgy látta, hogy Luca gyógyítható, elvállalta. Következő alkalomra már csak édesanyámnak kellett menni. Elment és történt ami történt, a  mai napig nem tudjuk a részleteket. A szent ember közölte, hogy nem kell többet menni, Lucus meggyógyult, kb egy év mire a hatást a környezete is láthatóan észleli. Teljes vagy majdnem teljes gyógyulást mert ígérni. Nem véletlenül használom ezt a szót. Mélységesen fel vagyok azóta is háborodva a történteken. Nem történt semmi, de ebben  nincs is semmi furcsa. Racionális lény vagyok, tehát konkrét kérdéseim voltak, amikor kiderültek a történtek számomra. Én is kellek hozzá, mint anya? Menjek? Szégyellem, de hittem! Azért érzem ezt fontosnak leírni, mert könnyű bárkinek ingatni a fejét, hogy hogyan hihettem el? Egy magát valamire is tartó ember hogyan hiheti el ezeket a szemfényvesztéseket? Mert hinni akartam. Csak aki nagyon remél, nagyon el van keseredve, az tud ennyire túllépni a saját határain és hinni valami egészen képtelen dologban. A gyógyító egyébként közölte azt is, hogy ez a tevékenysége mindenképpen működik, akkor is, ha a szülők vagy a beteg környezete nem hisz. Miért tartottam ezt fontosnak leírni? Mert nem működött!!! Nem történt semmi, vártunk. Én az elején képes lettem volna Jehova tanuit is követni és egész életemben a tanait hirdetni, ha csak egy ici-pici jele is van annak, hogy Lucám változna. Nem így történt. Rákérdeztünk. Közvetlenül és a környezetünkben található követője útján is. Válasz pedig mi volt? Aki még magától nem skandálja ennél a résznél, annak segítek. Nem volt elég erős a szülők hite!!! Dühöm amit ennek hallatán éreztem semmi nem volt a korábbi reinkarnációs magyarázat hallatán. A demagógia melegágya. Ha bármi kis javulás lett volna, akkor működött volna, de sajnos csak ennyire. Így, sajnos mégsem. Az, hogy korábban azt állították, hogy ez mindenképpen, azaz hit nélkül is működik? Ezt amikor megkérdeztem a hozzánk közel élő követőjétől, elkente a választ, mintha ennek megértéséhez sajnos én nem lennék elég magasan képzett lélekgyógyászatilag. Ahányszor találkozom Lucámmal együtt ezen „szent” ember követőivel, olyan érzés kerít hatalmába, hogy csak remélni tudom, hogy elméjüket egy másodpercre – nem többre- elönti a szégyen. Biztos van akiben olvasva e sorokat felötlött a kérdés, hogy aki ennyire szent és ennyire jó, az nyilván ingyen gyógyít, hiszen az igazi hit nem mérhető forintban ( vagy esetleg euróban). Sok-sok ezer forintjába került ez édesanyámnak aki soha meg nem szűnik keresni a kiutat a kislánya számára. Hiszen mint tudjuk, Lucus az ő lánya!

Én is próbálkoztam és akik ismernek remélem megemelik kalapjukat előttem. Az én racionális elmém sajnos sikítva tiltakozik minden lélekkurkászás ellen. Mégis megtettem. Majdnem egy évet és leírni sem merem mennyi pénzt költöttem kineziológusra. Mert abban ugye hiszünk. Az nem is olyan,az már szinte tudomány és hát ugye ezt már orvosok is elismerik és és és. Hát ezért. Megismertem egy számomra nagyon szimpatikus velemkorú nőt akivel ha nem ilyen körülmények és – had legyek poéngyilkos- nem ilyen kudarc kapcsán kerülök kapcsolatba, talán barátok is lehettünk volna. ( illetve barát nem, mert ott minden hely foglalt és nincs üresedés). Szóval jártam, hittem, akartam. Ennyire talán soha, semmit. Kurkásztunk a múltamban, a jelenben, a jövőben. Nem tagadom voltak megingásaim – aki már fogyókúrázott tudja milyen ez amikor kilopódzol és befalsz egy nagy vajas-sonkás kenyeret, majd megmagyarázod magadnak, hogy amit senki nem látott, az voltaképp meg sem történt. Na ez is ilyen volt. Szerettem járni, és azt a pici elszólását, hogy ott kezdődött az életem problémája, hogy beszorultam a szülőcsatornába és csak vergődtem, vergődtem…. Igyekeztem lerázni magamról.

Csak a történelmi hűség kedvéért. Lehet, hogy így volt, de a szüleim 43 éve úgy emlékeznek születésemre, hogy anyu bement a szülőotthonba mert már 2 héttel túlhordott és én nem akartam kijönni és hát gondolta valamilyen eszközzel majdcsak rávesznek, hogy váltsak lakcímet. Rágyújtott, majd amíg vártak az orvosra ( nyilván csak egy slukkot a hangulat végett), a hasához kapott, hogy ez jön és beinalt a szülőszobára. Apám végigszívta anyu cigarettáját és jöttek szólni, hogy tündéri, 3 kilós lánya született. Na jó, a tündérit nem mondták, de olyan jólesett egy kicsit valami kedveset mondani magamról. Persze lehet, hogy vergődtem én mondjuk előtte vagy közben vagy ki tudja. Na mindegy, visszatérve kineziológusomhoz, szerinte szépen haladtunk. Én is így éreztem, persze mit tudtam én honnan-hova, de ő mondta én meg hittem. Voltak még persze vargabetűk, mert lányomban vagy bennem ( ezt már befedte a jótékony homály) felfedezni vélte a férjem apai dédnagymamájának életét. Itt kicsit meginogtam, de ezen a sztorin is hősiesen átverekedtem magam. Aki már járt kineziológusnál az tudja, hogy nagyon le kell csupaszítani a lelkedet és keményen megy a vájkálás az ember múltjában. Én ezt jószívvel megtettem. A hölgy körülbelül a 8. hónap táján közölte, hogy csak úgy tudunk tovább lépni, ha édesanyám is beszáll ebbe a szeánszba ( itt éreztem, hogy bankszámlám egy erőteljes defekt felé gurul) . Akik ismerik az édesanyámat, óva intettek attól, hogy csak megemlítsem is a lehetőségét, hogy ő is beszálljon ebbe a dologba. Megpróbáltam és Luca miatt megtette. Elment és olyan dolgokat beszélt meg vele amelyeket sem azelőtt sem azóta nem beszél meg senkivel. Én úgy gondolom, hogy a szüleihez fűződött kapcsolatát elemezhették, de ez szinte érzékelhetően megviselte anyut. Nem akart többet menni, de nem is kértem rá. Megtette amit tehetett. A kineziológus ekkor elkövetett egy hibát, kijelentette, hogy most jön a nagy áttörés. Ja, mert azért küzdöttünk ekkor, hogy Luca szobatiszta legyen legalább valamelyest. Ha nem jelenti be, tán még ma is hordom a fizetésem jelentős részét a kasszájába ( persze szigorúan számla nélkül). Áttörés pedig nem jött. Ő nem kente rám Sem anyura, sem a férjem dédnagymamájára. Annyit mondott tényleg őszintén.” Én ezt nem értem, ennek nem így kellene lennie. „Többet nem találkoztunk, mégis rá gondolok talán legjobb szívvel vissza.

Nem lennék őszinte persze ha nem jegyezném meg, hogy voltak őszinte emberek is a környezetünkben akik hisznek a maguk által tanult és művelt dolgokban és tényleg önzetlenül próbálnak segíteni. Anyám egyik legjobb barátnője is ilyen, de nem megy neki. Miért? Mert nem működünk együtt, ellenállunk és így nem tud beférkőzni, hogy segíthessen. Egyszóval semmiképp nem a tudás kevés, hanem mindig csak bennünk van a hiba. Mert mi ellenállunk. Miért tennénk, hiszen senki nincs a családunkban aki ne akarná Lucus gyógyulását mindennél jobban. Viszont nincs jobb magyarázatuk. Legyen nekik így könnyebb!