Szeretet és hála?

Szeretet és hála?

A szeretetnek semmi köze a fogyatékossághoz. Én látok a környezetemben embereket akik majd meg döglenek egy kis szertetért és nagyon sok mindent hajlandóak feláldozni , hogy kapjanak egy kicsit belőle. Mindenkinek szüksége van rá, nekem is. Néha elgondolkozok azon, hogy mit jelent számomra ez az érzés és én mennyire tudok adni és kapni. Tényleg annyira rideg lettem e mióta Lucusról kiderült, hogy más, ahogyan néhányan állítják? Nem, szerintem nem. Inkább csak más, lassabb, megfontoltabb és kétségtelenül kevesebb dolog tud örömet okozni. Mondhatni elveszett az örömszerzési képességem, vagy legalábbis sérült. Egy nagyon közeli ismerősömnek pár éve meghalt a gyönyörű, fiatal, tehetséges lánya. Nem tudja feldolgozni. Ő mondta nekem, hogy ami jót tudott kihozni a helyzetből ( nem tudom ennél jobban megfogalmazni, hiszen ebben a helyzetben egyszerűen nincs jó ), hogy azóta sérthetetlen lett. Nem tudnak ártani neki, mert mindent elveszített amit lehetett. Minden elvett tőle az élet, így ha valami nem sikerül vagy nem úgy sikerül, csak megvonja a vállát. És, már mindent elveszítettem, nincs amit el lehetne venni tőlem. Hát így vagyok vele én is és már most felteszem a kezem, hogy tudom, nekem nem szabad ezt így felfogni, hiszen nekem megvan a gyönyörű, cuki, édes-aranyos kis autistám. És tényleg, csak akkor is nehéz. ! Egyrészt szinte fojtogat a szeretet- szerelem érzés amit a lányom iránt érzek, másrészt szinte minden nap belepusztulok az önsajnálatba, hogy ennyi és nem több.
  Egyszer elmentem egy idős bácsi temetésére. Sokan meghalnak a faluban ahol dolgozok, de nem szokásom elmenni a temetésükre. Nem ismertem a bácsit igazán jól, de életének utolsó éveiben sokszor bejött hozzám az irodámba és mindig szántam rá egy félórát. A titkárnőnk eleinte – úgy ahogyan az elvárható egy jó titkárnőtől – megpróbált megmenteni nem létező és persze 5 perc múlva kezdődő megbeszélésekre hivatkozva, de nem éltem vele. Élveztem ennek a sokat megélt idős embernek a stílusát, a kedvességét, a humorát, a sztorijait és sajnáltam, hogy soha senki nem fog ezekre emlékezni mert nem írta le. Szokása volt, hogy - bár szegény volt, mint a templom egere-, mindig hozott egy kis csokit nekem. Magányos volt, gyermekei nem látogatták. Egyszer a Budapesten élő lánya fel is hívott megköszönni, hogy lelkileg gondozom az édesapját. Hümm. Mikor megtudtam, hogy meghalt őszintén elszomorodtam és elmentem a temetésére mert úgy gondoltam, hogy „örülne neki”, hiszen az utolsó éveiben talán barátok lettünk. Ennek kapcsán is szoktam elgondolkodni, hogy milyen álságos világot élünk a temetésekkel kapcsolatban is. Megyünk mert illik, akkor is ha életünkben csak párszor találkoztunk az illetővel és akár már évek óta nem beszéltünk, de azt mondják így tiszteljük meg az elhunytat és az élőket is. Én nem tartanék igényt erre. Ha lenne temetésem ( a közeljövőben ) őszintén csak olyanokat szeretnék ott tudni, akik tényleg kedveltek legalább. Aki tiszteletből vagy egyéb okból jönne, annak megköszönöm, értékelem, de nem feltétlenül kell,hogy jelen legyen én nem sértődök meg. A rossz hangulat, sírás sem feltétlen kötelező. Ha megadatik, amúgy is mindent megszervezek. J

Apukám meglehetősen rideg típus hiszen úgy nőtt föl, hogy szüleitől nem sok szeretetet kapott. Felénk sem mutatja ki nyilvánvalóan, de nincs is rá szükség, úgyis tudjuk körülbelül mit érez vagy gondol rólunk. Ő ezt úgy fogalmazza meg, hogy csak annyi lelkizésre van szüksége amennyi a hígtrágyaöntözéshez elengedhetetlenül szükséges ( merthogy ilyen rendszereket tervezett mérnökként) Én sem vagyok túl jó az érzéseim kimutatásában és lássuk be sokan ridegnek tartanak. Lehet, de ahogy öregszem, egyre inkább veszem észre magamon, hogy rosszul esik, ha olyan emberek bántanak akiknek én csak szeretetet próbálok adni. Próbálok adni, ezen van a hangsúly. Azok a jó kapcsolatok számomra ahol ezt észreveszik anélkül is, hogy szavakba önteném. Egy gesztus, egy köszönöm, egy ölelés ( na jó az nem megy ), érdeklődés,odafigyelés. Nemrég egy kollégám elment tőlünk. Igyekszem minden kollégával kedvesen bánni, érdeklődni a gondjairól, bajairól, elbeszélgetni vele amennyi belefér az időnkbe. így volt ez vele is. Úgy ment el, hogy be sem köszönt, hát ez nagyon rosszul esett.

Nagyon sokszor előfordult ( nagyvonalúan múlt időt használok, de még most is van rá példa), hogy Lucus, akinek szó szerint a seggét kinyalom bánt. Hogy bánt ? Ahogy ő tud. Egyrészt fizikailag. Ezt elég nehéz leírni, aki már látott ilyen dühkitörést annak könnyebb. Ilyenkor nekiesik a környezetének és üt-vág, fejel. Mit akar ezzel? Bántani anyát? Nem, ő semmi mást nem akar, csak kifejezi, hogy fáj valami. Ezen a nyáron „nagylány” lett. Tudtuk persze, hogy ez elkerülhetetlen, de hajlamos az ember ezt is úgy megélni először, hogy na ez már megint azért történt velünk, hogy még nehezebb legyen. Nyilván tudom, hogy szó nincs erről, csak a természet rá is vonatkozik, teszi a dolgát. És fáj a hasa, mert ilyenkor sokunknak fáj és ő nem tudja elmondani csak az érzi, hogy fáj, de nem érti miért történik ez vele és így mondja el anyának. És neki is néha fáj a feje vagy nem tetszik valami és nem tud beszélni, hát így beszél velünk. És én még mindig, amikor minden átmenet nélkül elkezdi verni magát (ami nem ritka és sokkal fájdalmasabb számomra) vagy engem, sírva fakadok és dühömben azt kiabálom neki, hogy hálátlan, hiszen én mindent megteszek és akkor ő ilyen….. Amikor visszaáll a rend persze tudom én, hogy a hálának vagy a szeretetnek az égvilágon semmi köze nincs ehhez és totál feleslegesen „akadok ki „.  Ez csak színtiszta önkifejezés úgy, ahogyan ő tudja. Ennél számomra sokkal rosszabb amikor a fejét veri a falba, a padlóba, az asztalba. Sokszor minden átmenet nélkül. Sír és persze anya is sír vele, hogy mi lehet a baj. Majd pár perc múlva könnybe ázó szemmel felnéz és elröhögi magát. Hát igen, anyának azért nem megy ennyire gyorsan a regenerálódás. J Lelkileg hogy tud bántani? Direktben sehogy. Ezt a túlérzékeny anyai lélek mondatja velem inkább. Amikor elutazunk, illetve el merünk utazni és őt hétvégén a nagyszülőkre hagyjuk akkor a következő első találkozáskor nincs puszi, nincs mosoly, büntiben vagyunk.

Nem lenne igaz, hogy én jobban szeretem a gyerekem, mit bármelyik más anya. A legtöbb anya tűzbe megy a gyerekért és engem is lenyűgöznek azok a történetek amelyek az anyák heroikus erőfeszítéseikről szólna. Emlékszem, egyszer egy anyáról szóltak a híradások aki talán 8 órán keresztül tartotta a gyermekét egy drótkötélpályán félig kilógva a leszakadt kabinból és nem engedte , hogy leessen. Fantasztikus!

Szeretem figyelgetni az embereket nemcsak a környezetemben, hanem amúgy is, boltban, moziban, parkokban. Ki hogyan nyilvánítja ki az érzéseit. Amíg a gyerek baba, addig nyilván mindenki puszilgatja, szagolgatja, babázik vele. Utána  a szülőknek van kb 6-8 évük ( jó esetben), hogy kiéljék a szeretetüket a gyerkőcön, utána elkezd lázadni és ciki ha ez már mások előtt történik. Persze ilyenkor otthon még lehet sőt kérik is a puszit, ölelést, de nyilvánosan már nem. Később meg még úgyse.  Szóval ezt elveszti a szülő és persze talán az igény is elvész kicsit ezzel együtt, hiszen nem annyira kézenfekvő egy nagy culát puszilgatni főleg ha már magasabb nálunk, esetleg szúr a szakálla is vagy mit tudom én, úgyhogy leszokunk erről. . Luca kétéves szinten van, de 11 éves. Nálam alig alacsonyabb és alig könnyebb. A mi szemünkben viszont ő kétéves, hiszen úgy is viselkedik, így nálunk a szeretet kinyilvánítása „legálisan” megmaradt. Így történhet meg, hogy nyilvános helyen is láthatják sokszor, hogy ez a nagy cula átölelve sétál valamelyikünkkel, még inkább, hogy megáll séta közben, szembefordul azzal akivel éppen van, a szemébe néz és rengeteg nyálas puszit ad neki, és persze azt vissza is kapja. Ő is kinyilvánít.

Miért kellett éppen most erről írnom? Tegnap este 21 óra körül „elbúcsúztam” Lucustól ami csak annyit tesz, hogy elmormolom hangosan, hogy „jó éjszakát Lucus, tessék aludni, anyu nagyon szeret téged.”  Luca nincs otthon és nem bolondultam meg, tudom,hogy nem hallhatja, de hiszem, hogy érzi, és én bárhol vagyok, mindig elbúcsúzok este tőle. Most is így történt és olyan 22 óra körül egyszer csak rám tört az az érzés amit nagyon nem szeretek, hogy megőrülök, ha nem simogathatom meg a buksiját, nem ölelhetem magamhoz. Minden erőmmel dolgoznom kellett azon, hogy ne menjek ki a nappaliba és kezdjek el tök feleslegesen hisztizni a férjemnek, hogy menjünk át Vásárhelyre és hozzuk haza mert nem bírom. Tudom, hogy nem szabad, és nincs is rá szükség, hiszen jó helyen van, de ez leírhatatlan érzés. Mert mi van, ha ül az ágyában a macijával és engem hív és nem érti, hogy miért nem lehet otthon velem és…….Már ötödik éve, hogy Luca hétköznap nem velünk van, de nem tudom megszokni. lE sem tudom képzelni, hogy más országokban a szülők hogyan tudják beadni hasonló korú gyermeküket egy bentlakásos tanintézetbe önként ha nincs is semmi kényszerítő körülmény. Számomra ez felfoghatatlan. Hát így esett, hogy összeszedtem magam ami az álomba sírtam magam cizellált változata az én esetemben. Hiányzik, szinte mindig és úgy érzem nem fejlődök e téren. Talán ha idősebb lenne. De nem lesz, ő 2 éves és egy 2 évesnek otthon a helye a mamája mellett. :)