Furcsa anya furcsa gyerekkel

Furcsa anya furcsa gyerekkel

Furcsa vagyok. Állítják ezt többen is a környezetemből. Viszont aki maga is mer - csak egy picit is- más lenni, mint a nagy átlag, annak én totál hétköznapi vagyok. Móninak vagy az apámnak például nem vagyok furcsa, totál átlagos vagyok, olyan, mint ők. Persze erre van aki azt mondja, hogy csak azért, mert ők is kicsit furcsák. Még jó !  :)  Még soha, senki nem tudta megfogalmazni, hogy miben rejlik a furcsaságunk.  Nekem attól nyilván nem, hogy fogyatékos gyerekem van. Vagy igen? Attól is lehet valaki furcsa? Végül furcsa kislányom van, vagyis inkább más. Mást is akartam, mint az átlag. hát megkaptam? Így is lehet nézni.

Nekem amúgy nincs bajom magammal, a bátyám ellenben makacsul normálisnak tartja magát, holott ő is bőven a furcsák között focizik. :) Móni húgától minden találkozásunkkor elhangzik ez a kérdés, hogy „hogy tudsz te ilyen hülye lenni? „  Hiába na, későn érő típus a lány.

Kicsinek is furi voltam. Anyukám kedvenc anekdotája, hogy mikor olyan kb 3 éves lehettem, cipőt venni mentem velük Szarvason egy nagyobb cipőboltba. Akkor még ( 1973-at írunk ) a gyerekek piros, barna, fekete és persze fehér cipőkben jártak, ettől eltérő választék nem nagyon volt. Anyu pechjére éppen hoztak egy pár, igazi ordító zöld színű cipőt és mit ad ég, a méretemben. Hordták szegény szüleim a cipőket elém a boltban, de iszonyú cirkuszt rendeztem, mondván, hogy nekem csak az a zöld kell vagy semmi. Szarvas kisváros, anyumat aki ott nőtt fel és akkor már az Egészségházban dolgozott, rengetegen ismerték és egyébként is, hiszen anyai nagyapám ekkor még aktívan rendelt mint sokak által szeretett és tisztelt háziorvos és még fogorvos is. Kínos volt ez neki, de talán segített a tudat, hogy ő 14 évesen!!! 10 cm-es paprikapiros tűsarkút hisztizett ki - ennél lényegesen rosszabb stílusban - a nagyitól, és hordta azt vastag fekete flórharisnyával és a nagyapám által bicikliabroncsból fabrikált szoknyával. Hát mit lehet tenni, a genetika ocsmányul bekavart. J (Ha lenne anyum ekkori szereléséről fénykép, esküszöm feltenném ide, de nem találok. :)

Természetesen megkaptam a cipőt.

Én úgy emlékszem semmi furcsa nem volt bennem és nincs a mai napig sem. Csodás gyerekkorom volt, csodás és rettenetesen liberális szülőkkel. Minden meg volt engedve, adva, kizárólag egy elvárás volt, a jegyeket illetően. Csak ötös volt az elfogadható! Anyámat az ellenőrző nem érdekelte, alá sem volt hajlandó írni a jegyeket. A suliban is csak egyszer volt a négy év alatt, mondván, nem bírja a pedagógusokat, őt olyanért, hogy a lánya festi a haját és fiúkkal beszélget a szünetben meg ne próbálják behívni ( mégegyszer). Minden osztálytársammal tegeződött és szinte bármire rá tudták venni. De!! Egy négyesért úgy üvöltött velem, hogy „ utcaseprő leszel ez nem kérdés kislányom…..”, hogy az elhallatszott a troliállomásig ( pedig elég messze laktunk ). Ha bármi rosszabb jegyet kaptam, mint ötös, jött a jól ismert utcaseprő sztori. ( a mai napig nem értem anyám miért éppen őket bántotta, de nagyon ki volt rájuk rúgva.) Egyszer megkérdeztem anyámat, hogy nem lehetne e, hogy én is kapjak egy pofont mint más normális gyerek és kihagynánk ezt a litániát…………………….óriási taktikai hiba volt. :)

Mondjuk ugyanígy nem vette jónéven anyum azt a korábbi ötletemet sem amikor kitaláltuk Mónival ( aki életében nem vitt egy négyest sem haza!!! ), hogy Kongóba megyünk beteg négereket ápolni, mert ez nekünk belülről jövő elköteleződés. Ekkor 14 évesek voltunk és olyan komolyan gondoltuk, hogy mindjárt el is tiltottak minket egy időre egymástól, nyilván amíg lejjebb hagy bennünk ez a nagy hivatástudat. J Anyukám azért még néha felemlegeti amikor undorodok némi kis kakától vagy egyéb dolgoktól, hogy hát ugye a négerekét azt milyen jól bírtam volna J

Kétségtelen, hogy laza voltam, vagány, bevállalós, olyan aki nem nagyon tervez, csak megcsinál, ugrik bele a dolgokba, kalandokba. Megtehettem, mert amint azt már írtam korábban is, kipárnázott, kényelmes életem volt olyan szülőkkel akik megadtak mindent nekem és a bátyámnak. Azután férjhez mentem, de persze ez sem ment olyan simán. Utólag nézve akkor jó ötletnek tűnt. Egyrészt lázadhattam a szüleim ellen ( mert ki szereti, ha csontig ki van nyalva a feneke J  ), másrészt kalandnak tűnt. Mondjuk azóta is szégyenlem, hogy amikor mentünk föl az anyakönyvi hivatal lépcsőjén odafordultam az akkori vőlegényemhez és gyorsan közöltem vele, hogy azért tudod tart ez ameddig tart, majd látjuk. Szegény csak annyit tudott kinyögni, hogy ezt most miért kellett mondanom. Hát mondtam, most jutott eszembe. Elváltunk. Hibás döntés volt összeházasodni mindkettőnk részéről de mivel előtte is így volt, azóta is jó barátok vagyunk. Jött a második házasságom és itt már egyértelműbben kiütköztek a „furcsaságok”. Férjem mindig is furcsának tartott, most sem telik el hónap, hogy ezt ne említené valamilyen formában. Persze mikor látja, hogy vészesen villan a szemem, hozzá is teszi rögtön, hogy ő így ismert meg, így fogadott el és szeretett meg. Nem tudná megfogalmazni, hogy miért vagyok más, de annak tart. Talán az eltéréseket látja a barátai feleségeitől? Tény, hogy soha nem szólok bele semmibe, soha meg nem mondanám, hogy mikor, hová menjen vagy ne adj isten tiltanám bármitől is. Hogy jövök én ahhoz? Mindig elképedek amikor hallom, hogy valamelyik barátját nem engedik el otthonról. ????? Nyilván ezt várom el viszonzásképpen és ez működik. Szerinte más vagyok, mint a többi nő, mert mindig megmondom amit gondolok, nem játszmázok, de nem is játszom meg magam. Ha valamihez nincs kedvem, azt többnyire nem csinálom, nem megyek el ahová nincs kedvem. És persze naív vagyok szerinte. Elsőre valóban mindenkiről a jót tételezem fel és a haragom is kb 5 percig tart. És, hogy néha pofára esek?  Igaz. És? És, hogy jön ide Luca? Az előzőek tükrében mivel engem is ilyen lezser, jópofa szülők neveltek én is úgy készültem, hogy ha lesz gyerekem én is ilyen lezser és jópofa leszek, aki majd a barátnője lesz a lányának.  Miért is ne sikerült volna? Hiszen minden sikerült!!!!!

Mindig is lányt akartam, ez nem volt soha másként. Az első férjemtől hiba lett volna gyereket vállalni és nem is lett. A másodiktól hiba lett volna nem vállalni gyereket és lett. Hát ez eddig sima ügy volt. Soha nem vágyakoztam babára. De tényleg. Tudom, hogy az „igazi” nők arra a bizonyos hintőpor illatú újszülöttre, a virágszirom ujjacskákra, stb vágyakoznak.. Én alig vártam, hogy letudjuk a babakort. Persze cuki volt és agyon puszilgattam és minden ami ezzel jár, de alig vártam, hogy az én „csajom” legyen Én bevallom mindig is egy kb 4-5 é forma kislányról ábrándoztam akivel kézenfogva lófrálok, megyünk mindenhová, jókat röhögünk ( mert örökli természetesen a család humorérzékét). Aki miatt jókat balhézok az apjával aki kicsit  túlzott szigorral próbálja átadni később, iskolás korában nem kicsi lexikális tudását, akit kiviszünk a szabadba és amikor csak lehet járjuk vele a hegyeket, mert az olyan jó és mert velünk is ezt csinálták a szüleink. És megismertetem vele a komolyzenét mert én ezt is hozom otthonról és hátha ő is fogékony rá, de ha nem, hát az sem baj. És már korán elkezdünk utazni vele, mert ez nekünk is megadatott, hiszen már mindketten jórészt 25 éves korunkra bejártuk Európát. Aki megmondja a frankót, vagány, de jószívű és mer más lenni, mint a többiek. Milyen kiscsajt szerettem volna? Hát olyan balhésat, nagypofájút…….olyan furcsát. :)