Ki csalja a mosolyt Luca arcára?

Ki csalja a mosolyt Luca arcára?

Ma van a kislányom születésnapja. 11 éves. Tegnap este elnéztem, ahogy ugrál a zenére a nagylabdáján. Jókedvűen, boldogan és abszolút tudatlanul. A hétvégén mi is- ahogy általában a családok- megünnepeltük a születésnapját. Összegyűltek nálunk a mamák, papák, keresztanya, nagynéni, nagybácsi. Ettünk, ittunk, énekeltünk és……………..és anya szíve újra megszakadt. Szeretik nekem mondani, hogy higgyem el, hogy érti ő, hogy mi történik körülötte és különben  is azt nézzem inkább, hogy mennyire örül. Nem, egy anyának engedtessék meg, hogy ismerje a gyerekét, belelásson a buksijába.  Mi tudjuk a férjemmel, hogy nem tudja, vagyis nincs tudatában, hogy mi történik körülötte. Sokszor meglesem Lucust amikor péntekenként megyek érte. Ül a többi gyerkőc között a suliban. Nincs baja, nem bántják, békében, biztonságban van és tényleg őszintén azt gondolom, hogy mindent megtesznek érte. És mégis! Az a mosoly ami felragyog az arcán amikor meglát, az mindent elmond nekem. Az a mosoly nekem szól és maga a bizalom, a feltétel nélküli hit anyában. Itt van anya, eljött értem és megyünk és innentől csupa boldogság a pofija tényleg, szinte egész hétvégén.

Mi lenne más, ha? Hát például már elég nagy és értelmes lenne, hogy elmenjünk és felnőttesen, étteremben ennénk. Szép ruhát vennénk fel és azt ehetne amit választ az étlapról. Kaphatna valami olyan ajándékot aminek a szükségességéről előtte jót lehetne vitatkozni az apjával. Ezzel szemben Lucának a leghalványabb fogalma nincs, hogy miért jönnek éppen aznap olyan sokan, miért hoznak be egy nagy sünitortát aminek leharaphatja az orrát és egyáltalán, mi történik körülötte. Ha bárki másnak van a köszöntése, akkor beleszőjük a mondandónkba - kicsit viccesen ugye - hogy még hányszor ennyi időt kívánunk. Elgondolkoztam magamban szombaton, mit is kívánok én a kislányomnak, de őszintén. Lucának addig boldog szerintem az élete, amíg mi gondoskodunk erről. Szerintem. Akkor annyit kívánjak neki amíg én élek és széppé tudom neki varázsolni? És ha tévedek és ő utána is boldog csak én azt már nem látom? Nincs olyan hét, hogy ne jusson eszembe és ne bántana ez a gondolat. Mi lesz Lucával ha mi nem leszünk, ki gondoskodik a boldogságáról? És persze, megnyugtatok mindenkit, hogy örülök ettől függetlenül, hogy ő örül és repdes, de keserédes boldogság ez és minden évben egyre nehezebb lesz.

Kiszolgáltatottság

Kiszolgáltatottság

Mi jut eszünkbe általában a fogyatékosság szó hallatán?  Mi jut eszébe az embereknek úgy általában, ha ránéznek egy fogyatékos gyerekre? Én azt gondoltam, hogy mindenkinek körülbelül ugyanaz. Szegény, aranyos, de jó, hogy nem velem történt, hogy bírják a szülők, stb Mi jut nekem eszembe, ha ránézek Lucusra? Gyönyörű, imádom, az enyém, meghalnék érte……….KISZOLGÁLTATOTT! Nemrég egy barátnőm ( igen, tudom, a kettő közül az egyik, mert nincs több J  ) mesélte, hogy egy ismerőse durván beszél az amúgy aranyos, középfokban súlyos fogyatékos gyerekével, sőt megrángatja és csak reméli, hogy zárt ajtók mögött nem megy tovább is. Elképzelhetetlen. Mert ő ezt nem akarta. Nem, ő nem akart fogyatékosnak születni, nem, nem akart lemondani a döntésekről. Nem, nem akart kiszolgáltatott lenni. Tudnánk mi ilyen kiszolgáltatottak lenni? Nekünk lehetőségünk van egy pillanatra eljátszani a gondolattal, hogy milyen lenne, ha minden döntésünket más hozná meg helyettünk. Milyen? Pocsék! Szeretnénk?

 Ahogy erről beszélgettünk, fogalmazódott meg bennem, hogy mi az ami hiányzik a mi gyereknevelésünkből éppen az „áldott” helyzetünk okán?  A türelmetlenség és a harag. Nincs miért, nincs értelme, de semmi a világon. Nincs értelme türelmetlennek lenni, hogy a k-va kölke nem úgy csinálja ahogy kérem, pedig már ezerszer mondtam el. Igen, én is elmondom ezerszer, és tudom, hogy feleslegesen. És ez nem dühít. Akkor miért mondom el mégis ezerszer neki, mint annyi más anyuka? Mert így normális a helyzet számomra. Talán mert azt " játszom", hogy én is normális anyuka vagyok. Mi Lucussal ugyanúgy beszélünk, mintha értené. És sokszor érti és úgy is cselekszik ahogyan kérjük. De tudom, hogy hol a korlát, hol a határ. Ha én tényleg ezerszer elmondanám neki, hogy elmész a 100 méterre lévő boltba és kérsz egy kiló kenyeret, ő akkor is csak mosolyogva fog nézni, mert nem érti és jó eséllyel nem is fogja soha.  Ki lehet ezen akadni, lehet dühöngeni, hogy miért nem érti, de nem érdemes. Nem érti, mert fogyatékos, ennyi. Egy idő után megtanulod kezelni ezt a helyzetet és a düh ilyenformán elveszik belőled, legalábbis a természetes, gyerkőc ellen irányuló mindenképpen. És marad helyette a vegytiszta szeretet és az érzés, hogy ez a kiszolgáltatott, édes, aranyos lény tőled függ, minden értelemben. Ha én adok neki, akkor lesz étele, ha én adok rá ruhát, akkor nem fog mezítelenül lenni. De csak akkor!! Ha én kicserélem a pelusát, akkor nem fogja kicsípni a bőrét a pisi-kaki. Ha én viszem sétálni, akkor élvezni fogja a napsütést és kacagva fog szaladni a parkban, mert az élvezetből jut neki.  Hogy mennyit juttatok, na ez az ami rajtam múlik. Mi mindent próbálunk adni és ezerrel és amit nem tudunk, annak a hiánya szinte fizikai fájdalmat okoz és hozza a "pocsék szülő vagyok" érzést. Nyilván azért mert közben tudjuk, hogy egy csomó dolgot nem tudunk adni, nem érdemes adni, nincs értelme adni.

Persze lehet, hogy nincs igazam, és csak mi éljük ezt meg így. Mi ide jutottunk, vagy fogalmazzunk úgy, hogy mi már eljutottunk ide. Őszintén remélem, hogy a barátnőm által emlegetett anyuka is el fog jutni ide, el tud jutni erre a szintre.  Nem mintha olyan nagy öröm lenne ezen a szinten lenni, hiszen nem más ez, mint maga a beletörődés a megváltoztathatatlanba. de segít. Segít abban, hogy ne pazaroljam az erőmet felesleges dühre, aminek semmi értelme. A fogyatékos gyerek is tud persze rossz lenni. Ezt Dr. Szűcs Péter magyarázta egyszer nekem. Neki is van személyisége , természete és ahogyan nő, úgy egyre inkább helyet követelnek ezek a magatartásában. És ilyenkor ezt fel kell ismerni és fegyelmezni is kell. Akkor csinálod ezt jól, ha felismered, hogy a gyerek ezt miért csinálja és jól le tudod kezelni.

A kiszolgáltatottság  érdekes gondolat. Szinte minden hétvégén megfogalmazódik bennem. Egy 11 éves nagylányt ( aki már simán elmegy testileg és egyébként megjelenésében is a felnőttek között ) már akár el is lehet veszíteni.  Mire gondolok? Most hétvégén beugrottunk a Decatlonba venni Lucusnak néhány hosszú derekú pólót. Csak úgy lazán beugrottunk, mert mi lenne ebben a  probléma? Néha semmi, néha minden. Most éppen egy olyan nap volt amikor nem jól tolerálta, hogy tömeg volt, zaj volt, anya megállt, nézelődött, stb. Ki kellett vinni mert sikított, „ nem viselkedett”. Amikor ilyen tömegben vagyunk mindig szembe jut az a gondolat: ha itt elkavarodna, elveszne………..nem tudná elmondani, hogy ki ő, nem tudnánk bemondani a hangosbemondóban, hogy kit keressenek, nem tudna szólni, hogy ő elveszett. Ugyanez a gondolat számtalan helyzetben kísért engem. Játszótér, apukámmal csak ketten vannak, hinta, apum rosszul lesz és nem tud szólni, csak ül és nem tud megmozdulni. Az eset egyebekben évekkel ezelőtt megtörtént egy agyérgörcs okán a Széchenyi téren, onnan vitte be a mentő apumat miután egy járókelő rájött, hogy nem részeg vagy drogos hanem baj van a bácsival. Szóval mi van, ha megismétlődik és Luca is ott van?????  Vizuális típus vagyok, aki ha szinte bármit olvas, az előtte képekben jelenik meg. Ez egy adottság és egyben átok is. Ha ezt elképzelem, látom ahogy Luca tovább játszik, majd odamegy apuhoz, leül mellé, rugdossa a földet, dúdol s telik az idő, és………………és azután ELVESZIK. Ez a dolog újra és újra előkerül nálam. Néha álmodom is róla, különösen ha Hídi vásár van, vagy Majális, vagy a Balatonnál vagyunk vagy a csuda tudja mi generálja éppen. Nyilván megoldás lenne, ha mondjuk csináltatnánk egy kitűzőt az értesítendő nevével, telefonszámával? De nem megalázó ez?  Nem tudom, talán ez lesz a megoldás.

Eszembe szokott jutni, hogy mennyire önálló vagyok, nem beszélve a férjemről. Mindketten gyűlöljük, ha beleszólnak a dolgainkba. Helyettünk senki ne döntsön. Nem így vagyunk ezzel a legtöbben? El tudjuk egyáltalán képzelni, milyen lehet így élni? Lucus aki nem hozhatja meg a saját döntéseit. Reggel én eldöntöm, hogy zalás kenyeret kap vagy halkrémeset. Hogy mit csináljon, menjen e iskolába, mit ebédeljen, mikor feküdjön, milyen ruhát vegyen fel. MINDENBEN ÉN DÖNTÖK!!! Én vagyok a főnök!! Mi ez ha nem kiszolgáltatottság.  Persze ő nincs ennek tudatában. Szerencsére. De mi tudjuk és iszonyattal tölt el a gyerekem kiszolgáltatottsága. Amíg élek megoldom, de utána? Na itt mondja a férjem, hogy hagyjam abba. :) . Nyilván tudat alatt ezért rettegek a jövőtől is. Egy otthonban is meghozzák helyette a döntéseket. A különbség abban van, hogy míg itthon minden döntés mögött a tiszta szeretet munkál ami az ő érdekeinek abszolút előtérbe helyezésével történik, addig ott ez nem így lesz. Mi kell egy fogyatékos gyerek kiszolgáltatottságának jól kezeléséhez? Alázat, tisztelet és szeretet, szeretet, szeretet,,,,,,,,

Egy szokványos hétvége

Egy szokványos hétvége

Autisták vagyunk. Ha engem kérdeznek, szerintem lassan mindannyian. Lényegében minden hétvégénk ugyanúgy telik kis változtatásokkal. A hétvége nálunk ott kezdődik, hogy pénteken munka után anya megy Lucusért az iskolába. Ez egy nagyon hálás feladat, szemben a hétfő reggelekkel amikor vissza kell vinni őt és látod, hogy mennyire fáj a szíve és sajnálod és majd bele pusztulsz a bűntudatba. Ezért viszi apa, mert ő keményebb. Igaz, hogy aznap nem nagyon érdemes szólni hozzá, úgy bántja a dolog még mindig.  Pénteken apukám is jön velem. Hogy miért ezt nem tudnám megmagyarázni, olyan ez, mint a camino, egyszer jött évekkel ezelőtt és azóta is jön minden pénteken. Hivatalosan a munkaköri leírásában olyanok szerepelnek, mint úton gyereket átvezető, a pedagógusoknak szépeket mondó öreg gentleman, kifli adagoló és ilyenek. Apukám szerint ezeket nélküle én nem tudnám megtenni, így rá elengedhetetlenül szükség van és ez így is van. Szerintem egyszerűen szeretne otthonról kiszabadulni és jó érzés, ha szükség van ránk. Az sem utolsó szempont, hogy ilyenkor van időnk megbeszélni a világ nagy dolgait is. Szóval jön velem és megyünk az ebért. Lucus amint észrevesz ………...na ez leírhatatlan. Repül hozzám és leállíthatatlanul ugrál az örömtől és persze repdes. A cipőhúzás, öltözés, peluscsere ilyenkor elég nehéz, hiszen igyekszik mindent úgy csinálni, hogy közben anya nyakát fogja, nehogy eltűnjön. Anyának ilyenkor néha van egy kis dolga, papírokat ír alá, befizet vagy csak szeretne néhány szót váltani a gondozókkal, de ez elég nehézkes mert egy boldog 65 kg-os baba ugrál a nyakában , de sebaj.  Utána beülünk az autóba és irány Szeged. Nem mindig megy ez így simán mostanában, hiszen a 43-as főút javítása átvariálja a terveket, ezért, hogy ne kelljen várnunk, - mert azt Lucus nem szereti-, sokszor megyünk Makó felé. Mindegy. Neki totál mindegy csak szóljon a zene, repüljön az autó, legyen némi kifli és az imádott anya ott üljön előtte. Hát kell ennél több? Megjegyzem a kifli kizárólag anya autójában elmaradhatatlan kelléke az utazásnak. Apa autójában nincs, nem is engedi, de nem is kell, Móni autójában fel sem merül, hogy kérné. Anyánál akkor is kell, - és kitör a balhé, ha nincs- , ha amúgy nem eszi meg, csak szétmorzsálja. Nyilván ezért is vezet anya első útja szombat reggel az autómosóba ahol ügyesen megszabadul 100 forintért az addigra éppen jó állapotúra száradt morzsahalomtól. Na mindegy, hát autisták vagyunk ugye. :)

Nem haza megyünk, legalábbis ha nem zuhog az eső. Az első megálló a Maros hídja a Bérkert soron ahol is apukámmal kiszáll és kezdetét veszi a több, mint két órás séta ami teknősök és kacsák nézegetésével és lassú bandukolással telik. Anya ekkor intézi a bevásárlást, stb. Lucát délután ebből a sétából már anyum várja. Lányom kapcsolatát édesanyámmal már többször is leírtam, bár leírhatatlan a kapcsolat ami összeköti őket. Éppen tegnap mondtam a férjemnek, hogy senki nem tud úgy hülyét csinálni magából a gyerek kedvéért, mint az anyám. J A hétvégén mindhárom nap Luca anyukámmal vacsorázik főszabály szerint. Miért? Hát azt nem tudjuk és nem is jó ez így, de ha egy gyerek csak két és negyed napot van otthon, nem lehet igazságosan osztozni rajta. Anyukám nagy szeletet kér Lucusból, de nincs szívünk borítani a rendszert, mert addig jó  Lucusnak amíg anyukám él és szerethei.( Nem beszélve a saját gyávaságunkról. Ki merné megmondani neki, hogy nem jöhet? Én biztos nem. J   ) Szóval vacsoráznak ami helytelen módon úgy történik ( bár én csak meglesem néha őket mert nemkívánatos személy vagyok ilyenkor ), hogy Lucus anyu nyakát átölelve kanalazza a levest mondjuk és óriási nagy puszikat ad minden ötödik kanál után. Anyukám odaragadva ül és folyamatosan gügyög és puszilgat és dicsér. A szeánsz köztük persze nem itt kezdődik, hanem a lépcsőházban már. Luca a lépcsőházban az egy fordulót is röhögve teszi meg és közben a lépcső tetején álló anyukámmal együtt visonganak a viszontlátás örömétől. Majd kabátban az ölébe szalad és berontanak a konyhába az első néhány kanál ételért. Ekkor az üldözőcsapat már ordít, hogy „ anyu ne engedd, cipőt le, kézmosás és csak utána kaja”. Ettől függetlenül ez mindig így játszódik le. Hát ilyen az első vacsora a hétvégén.  Utána fürdésig játék, puszi hegyek, megjön apa, előbújik anya és egyáltalán, minden Lucus körül forog.

A fürdés szintén nagy műsor a lányoknál. Pénteken és szombaton mama füröszt, vasárnap apa mert akkor hajmosás is van és azt csak apa tudja jól csinálni. Hogy én mikor fürösztök? Soha. Szerintem a 11 év alatt jó ha háromszor fürdettem. Nekem már nem jut. Mama füröszt, énekel, hullámzik a Balaton, egekig áll a habfürdő, a szomszédban ijedten bújnak össze az éneklést hallva a gyerekek, nyüszít a kutya és így tovább. Ha vége, jön a kenés. A lányok három vagy négy testápolóval dolgoznak. Ez mindig óriási csata sikítozással, röhögéssel tarkítva. Luca a testápolót minden gyengédséget nélkülözve keni nagy tételben és persze mindenhová, míg anyám próbálja keretek közé szorítani az eseményeket. ( A falról én szedem le persze ) Végül kompromisszumos megoldásként  - juttatva persze bőven mindenhová – kiegyeznek a végeredményben. Mikor előkerül a tisztára sikált és kent gyerek, megkapjuk mi. Ez annyit tesz, hogy mama megy haza ( nagyon szomorúan és a búcsúzkodást - ami csak pár órára szól ugyan, de felér az Anna Karenina egynémely jelenetével – idegtépően elnyújtva. Bekapcsoljuk a laptopot és jöhet a zene. Mi adunk a gyerek zenei fejlődésére, így mindhárom este más-más stílusban megy a műsor. Pénteken az apja általában mulatósban nyomja, mert azt ugye vasárnap este már nem bírná az idegrendszerünk, de ilyenkor még kiéhezve mindent bír a szülő. Anya is tusol, míg Lucus a labdáján pattogva fülig érő szájjal hallgatja a zenét. 21 óra után peluscsere és jöhet az alvás anyával, szigorúan összesimulva. Hát nem! Neuralgikus pont ez az életemben. Mivel sclerosisos vagyok, sajnos a pihenés számomra elsődleges fontosságú. Hét közben én már 21 órakor mindig alszom. Lucuska lefekszik és……………………játszik, nevet, puszikat szór, szóval mindent csinál, de nem alszik. Miért gond ez? Mert rosszul szoktattuk. Nem kellene velem aludnia, hiszen semmi nem indokolja, hacsak az nem, hogy megszokta és nélkülem már nem alszik el. Persze ez nincs bizonyítva, de az apja esküszik rá, és egy apával ha a lányáról van szó, nem ajánlatos vitatkozni. Akkor miért nem alszom el én előbb? Mert nem egyszer volt már rá példa, hogy elaludtam és arra ébredtem, hogy ő közben bekakált és már a hátamat is kidekorálta kedves simogatások közt némi barna anyaggal és a hajamból is csak úgy szállnak a szardarabok. Hát ezért kínlódunk sokszor órákat még. És persze a körömvágás miatt sem aludhatok el. Lányom körmét senki, de senki nem tudja levágni  illetve nem engedi levágni. Ez a feladat csak alvás közben oldható meg. Amikor végre alszik akkor anya felkel vagy apa felébreszti és jön a körömvágás. Ha az első mély álmában kapom el, akkor jó eséllyel nem ébred fel rá. Évekig egy, a számba tartott zseblámpa fényénél működtem ( nem, nem ezért áll szét a fogam, bár kétségtelen nem tett jót neki ), mígnem a camino kapcsán beszerzésre került egy fejlámpa. Fantasztikus segítség, így már kényelmesen tudom a fényénél lenyesni a felesleget. Férjem már-már megszokta annyira, hogy nem röhög fel amikor meglát, bár szerinte tömegpusztító látvány anya pizsiben amint fejlámával közlekedik, mint egy túlméretes szentjánosbogár. Ilyenkor hajat is lehetne vágni, de ez sokkal-sokkal ritkábban sikerül mivel Lucus pici korától úgy alszik, hogy egy takaró van a fejére csavarva. Ezt először le kell hántani és csak úgy lehet próbálkozni. Legtöbbször nem sikerül levágni, vagy csak az egyik oldalon, így a lányom szinte mindig úgy néz ki, mint Sinead O Connor fénykorában. J

Alvás, végre!! Hajnali 3-4. 00 óra!!! Ekkor anya a következő variációkra szokott ébredni. 1. Luca annyira kacag, hogy majd megszakad. 2. Először gyengéden, majd amikor ebből nem értek, erősebben oldalba rúg. Mit akar ezzel? Indulj reggelit csinálni! Hajnali 3 vagy 4.00 órakor!!! Évekig harcoltunk ez ellen, veszekedés, sírás, Luca feküdj vissza, éjszaka van, stb….nem használ. És ekkor anya összeszedi magát. Felkel és nekiáll reggelit csinálni . Nem megy a hétvégén ez minden reggel így, általában csak pénteken és volt már olyan hétvége amikor kimaradt. Persze olyan is, hogy mind a három éjszakán felkelt ebben a lélekpróbáló időszakban. Ha szünet van, akkor átáll ő is és reggel 7-ig alszik ( ó, minő boldogság!! ) és egyebekben érthető, hiszen a kollégiumban 6. 00 h-kor kelnek és így szokja meg. Persze, hogy miért kel fel hajnali 3-4 órakor azt nem értem. Évekig rossz alvó volt, mára ez elmúlt leszámítva ezeket a hajnali szeánszokat. Anya reggeli utána átpelusozza és alhatnánk vissza akár 9-ig is. Anya viszont ezt nem engedheti addig, mert jön Brigi, így max 8.00 h-ig van alvás. Brigivel indul a szombat és a vasárnap is. Brigi a világ legcsodálatosabb fejlesztője. Én még ennyi empátiát, tudást, szeretetet nem láttam egy nevelőben sem felhalmozódni ami ebben a nőben van és amit át is tud adni. Kitartással, vasakarattal és rengeteg őszinte szeretettel foglalkozik a lányunkkal minden hétvégén. Luca imádja Brigit, ha csönget már kapja is fel a nagy gimnasztikai labdáját és üget vele a szobájába mert tudja, hogy jön az Ő Brigije. Aki ha megáll beszélni két szót valamelyik szülőjével Luca már meg is sértődik és dúl-fúl, hogy hát nem ő az első??? Brigi után szombaton az apai nagyszülőké a gyermek. Mert nekik is jár és mert még így sem igazságos ugye az elosztás. Hát nem, de ha mi egyáltalán látni szeretnénk, már időpontot kell kérnünk hozzá :) Szóval délután 17.h-ig ott van. Séta libikókával és hintával majd ebéd, illetve uzsonna és ami még közte történik. Természetesen a nagyszülők következetesen tagadnak mindent. A heti szombati beszélgetés. Tata: „ Luca megebédelt és azután már nem is evett mást. Zoli: Nem volt utána macskanyelv? Tata: Macskanyelv? Az volt, de az nem külön van, az része az ebédnek. Mama: És nem is macskanyelv, hanem olyan kis csoki, tudjátok olyan milka és abból csak kettőt kap. Zoli: Akkor süti nem volt? Tata: süti? Nem volt, illetve mama sütött valamit és persze abból kapott, de az nem volt sok. Mama: Olyan szilvalekváros tekercs volt, de tényleg nem sok. Tata: Ja és kapott az én szőlőmagos kenyeremből, de tényleg csak egy falatot. És persze szőlőt, de az egészséges. Mama! Nem hozol be neki mandarint???? „

Én ekkor már elég sápadt vagyok és Zoli is úgy látja, hogy nagyon kár volt előttem ezt a témát feszegetni, hiszen ebből jól nem jöhetünk ki és minek kérdezünk, ha nem akarjuk hallani a választ. Én ugye már nem is mondom el azt az unalomig ismételt mondatot, hogy a gyereknek szénhidrátcsökkentett diétát fizetünk a suliban és hát ugye ez nem arrafelé visz minket…………bukta. Ők 78 és 73 évesek. Iszonyú energia van még mindkettőben és amióta a diagnózisát felállították Lucának, attól a naptól kezdve úgy állnak, hozzá, hogy akkor ez van, ebben segítünk és teszik ezt őszinte szeretettel és odaadással. És ilyenkor előveszik végső érvként azt a frázist, hogy a szülő azért van, hogy neveljen, a nagyszülő pedig, hogy kényeztessen.

Miután Luca boldogan konstatálja, hogy ismét egy nap amikor mindenki körülötte forog és róla szól a világ és mindenki akit szeret itt van, hagyja magát öltöztetni. Persze nem mindig ilyen fényes a dolog. A múlt héten Lucának „rohama volt” közlik velem a nagyszülők. Nem mindig mondják el, nem akarnak megszomorítani, pedig nem sok jelentősége van, hiszen a fejveréses sírós kirohanásokat már lassan megtanultam kezelni. Múlt héten is volt, minden átmenet nélkül leborult a szőnyegre és sírt és verte a fejét tiszta erővel a földbe, meséli anyósom. Ez van, negyed óra és után felegyenesedik és könnyes szemmel elröhögi magát és nézi tovább Tatával a lovacskákat a tv-ben. Fájt valamilye, menstruálni fog vagy a foga vagy……………………….nem tudjuk és ez a legnehezebb talán.  Öltözés és irány a séta a szülőkkel. Na ezek a tisztán a mi óráink. Lányunk hol előttünk, hol mögöttünk rohan, bóklászik, de mindig visszatér valamelyikünkhöz, hogy egy nagy puszit adjon és meghallgassa okos intelmeinket arról, hogy nem rugdossuk a földön azt ami éppen előttünk van. Luca régóta ügyesen focizik szinte mindennel, legyen az kavics, flakon, stb. Zoli mindent hagy, én a döglött galambnál húztam meg a határt, azt azért mégsem ugye J. Ha rossz az idő, akkor kocsiba ülünk és irány a környékbeli települések. A Homokhát számunkra kimeríthetetlen felfedeznivalót kínál és persze szól az elmaradhatatlan pala, pala, palacsinta és a sihuhuhu és társai. 18.30.h  irány haza Edit mama ölelő karjaiban. Este már a forduló üvegajtajában látszik, hogy ott áll szélesretárt karokkal, várva az ő kicsi lányát ( nem engem) aki nagyokat kacagva rohan fel hozzá. ( El sem tudom képzelni, hogy ez ne így legyen, azért mondom sokszor szinte ordítva az anyámnak, hogy nem halhat meg. Értse meg, hogy Lucával soha nem tudjuk megértetni, hogy hol van, szóval nincs kiugrás. Úgy látom kapisgálja és makacsul küzd is minden betegséggel, hogy velünk maradjon ). Mi ilyenkor levonulunk illetve átvonulunk apuhoz aki a kb 50 méterre lévő másik lakásban békésen olvasgat. Nem azért nem vagyunk otthon, mert nem akarunk, hanem Luca nem tűri a túl sok embert maga körül. Számtalan kiborulás után jöttünk rá, hogy egy vagy két emberrel még jól elvan, de hárommal már nem tud mit kezdeni, túl sok neki az inger, jobb ha hagyjuk. 20. h. körül átóvatoskodunk, de ilyenkor már a fürdőszobából halljuk a jól ismert fals énekeket és lányunk kacagását. És jön egy általában jobb éjszaka. Vasárnap. Reggeli után ismét Brigi, addig apa teniszezik majd apával eltávoznak szokásos sétájukra a városba. 12.45 h körül megjönnek és most kivételesen anya várja a lépcsőfordulóban és zsebeli be a füligrepedt száj látványát és az óriási puszikat. Ebéd. Jelenleg úgy eszünk, mint egynémely, a régi hagyományokat őrző cigány család. Idén vezettük be, hogy együtt eszik apával, anya pedig körülöttük ugrál, cserél, kiszolgál, les. Eddig először Luca evett, majd utána mi. Ebből következően Luca ismét evett, csak ekkor már az apja mellett állva, minden falatot bánatos kutyaszemekkel kikönyörögve, mint aki nem éppen előtte állt fel teli hassal az asztaltól. Ennek nem sok értelmét láttuk, hiszen így kétszer ebédelt így rászoktattuk, hogy apával eszik. Nyilván a következő lépcső, hogy együtt eszünk, mint normálisék. Ebéd után anya pakolgat, kávézik, Lucus apjával forma 1-et néz a tv-ben vagy valamelyik jólsikerült dvd-re ugrál. Délután megérkezik Laci papa. A vasárnap délutáni séta szent és sérthetetlen. Apámmal máshogy sétál. Elképesztően lassan és mindent megszemlélve. Apu hagyja, soha nem befolyásolja semmiben. Arra mennek és abban a tempóban ahogy a lányom akarja. Egyszer közel egy órát hagyta, hogy Luca egy falevelet nézegessen ahogyan rásüt a nap, mozgatja a szél és váltogatja a színét közben. Ha elérnek a játszótérre, ott kezdetét veszi a kosaras hinta akció. A közeli játszótéren egy található belőle és a kicsiktől a kamaszokig ez a sláger. Egy jó nagyapa megvív érte, persze liberális szemléletét előtérben tartva. Minap a hintában enyelgő teenagerekkel közölte apám, hogy ugye tudják, hogy egyszer minden jónak vége szakad. Ugrottak is azonnal értve a szóból. Ha viszont kisgyerek használja, akkor várnak a sorukra, hiszen senkinek nincs bérelt helye, de ami jár, az Lucának is jár. Sokan ismerik őket, a bajszos bácsi a furcsa kislánnyal, na ezek ők. Este ismét mama várja Lucát mi pedig vagy programot csinálunk vagy meghúzzuk magunkat apunál.

Hétfő. Hát ezt nagyon utáljuk. Luca csalhatatlanul tudja, hogy milyen nap van. Nem kel korán, de nem is hajlandó megmozdulni az ágyból. Az apja szó szerint vontatja a reggeli zuhanyzáshoz, de bolondozással és némi szívszakadással azért csak elindulunk. Együtt, hogy anya még a kocsinál adjon a kislányának egy puszit, elkenje a sminkjét a sírással és nézze ahogy apa elviszi Lucát és a kocsiból szól a zene. Pala, pala, pala, pala, palacsinta, kisütni és mind megenni, az a titka. :)