2015. december 2., szerda

Levegőt



Levegőt!!

Luca itthon volt .Nem sokáig, de 10 napig legalább gyógyítgattuk a nátháját.  Mert egy náthát gyógyítani kell ugye J Nyilván mi is túlreagáljuk a dolgot. Nem lenne ez feltétlen így, ha Luca nem kollégiumban lakna. Így viszont az egész család egy emberként aggódik. Mi van ha köhög és nem veszik észre, megfullad, megfázik amikor mennek át a kollégiumba, nem szívják le az orrát, így nem kap levegőt …………….és még a többi, totál felesleges aggodalom. Tudjuk. És mégis újra és újra olyan feszültséget indukál a családban, hogy elgondolkozok a végén amikor meggyógyul a gyerek, hogy tényleg ennyire nagy habot kell verni ekörül? Miért nem tudjuk ezt normálisan csinálni? Nem feltétlen azért mert Luca más. Ez már túl mutat azon. Egy autista gyerek megfázása legyünk őszinték, szinte semmivel nem problémásabb, mint egy normál társáé. A jelenség mit mutat mégis? Hogy a család is megváltozott illetve változik folyamatosan. És rossz irányba. Egyre könnyedebbnek kellene lennünk hiszen egyre nagyobb a rutin, hogyan is kell kezelni egy ilyen kis dolgot. És mégsem ez történik. Talán mert belefásultunk, mert egyre öregebbek a nagyszülők és már nem tudják olyan könnyedén ellátni a gyereket. Mert az apja egyre inkább úgy gondolja, hogy Luca legyen annyit itthon amennyit csak lehet. Ezzel együtt azonban nem akar, nem tud………….tenni ezekben a nehezebb napokban többet , hogy ez gördülékenyen menjen, mert a munkájára kell koncentrálnia. Mert én belefáradtam ezekbe  a napokba , hiszen mindent nekem kell csinálni, megoldani és hatványozottabban. És sürgetném Lucát, hogy gyógyuljon már és menjen vissza hétköznap a kollégiumba. Nem akarom, hogy itthon legyen? De, de látom, hogy teher  kicsit mindenkinek. Mindezt úgy, hogy közben már utolsó estéjén is tudom, hogy másnap azon fogok kibukni, hogy nem lehetek vele, vajon jól van e, nem e volt túl korán, hogy visszament és egyáltalán mi van az én kicsikémmel.
Luca nyilván imád ilyenkor itthon lenni és betegeskedni. Mindenki kényezteti, csak rá figyel és ő a világ közepe. És közben telik az idő és megmutatkozik Luca személyisége is. Olyan, mint anyukámé, nincs mese, ezt el kell fogadni. Hát ez nem jó hír. Anyu, ha valami nem úgy van ahogy ő akarja vagy ahogy ő azt előre eltervezi, hát nagyon csalódott és mérges és hisztis. Luca is. Semmire nem vár, nem tűri, hogy a dolgok ne az ő szája íze szerint alakuljanak. Márpedig ugye a dolgok nem mindig így alakulnak.
Most jól telt a gyógyulási idő, szép, napsütéses időjárás is volt, sok-sok sétával lehetett így tarkítani a napokat. Persze volt benne kemény rész is. Anyukám pofija most így két nappal az utolsó itthon töltött este után hogy is néz ki? Mint akin átment egy szöges bakancsos láb!!! Vélhetően szélgörcse volt Lucusnak, így a jókedv egy pillanat alatt átfordult rövid, de annál hevesebb hisztibe és sajnos anyum esett áldozatul ennek. Anyum persze ezt is hősiesen tűri azzal, hogy mit tudott volna Lucus csinálni, hiszen nem tud beszélni, így fejezte ki magát. Ez igaz. Ugyanakkor az apjával ez soha nem fordulna elő, mert ő nem engedi, hogy megtörténjen. Anyu le akarja simogatni, babusgatni az örjöngő gyereket, ezért kerülhet sor ilyen sérülésekre.
A lényeg most mégsem ez, hiszen ez csak a szokásos. Miért vagyunk egyre görcsösebbek, miért taposunk újra és újra ugyanabban a posványban amikor ezt Hérakleitosz is már mélyen ellenezte. Pedig így van. A dolgok nem Luca betegsége miatt rosszabbak, mi változunk és leszünk egyre nehézkesebbek, egyre rezignáltabbak és ez nem jó.
Az apai nagyszülők mutatják számomra a legkisebb jelét a változásnak. Persze öregszenek, de ez még nem jelenti, hogy kevésbé tudnák ellátni az unokát. Ellátják, szeretik, hozzák-viszik és ha rajtuk múlna ez hetekig is így menne. Ők – különösen mama – egyébként is annak a hívei, hogy minél többet legyen itthon, mert a szeretet gyógyít és Lucának abból kell a legtöbb és tesznek is ezért.  Az anyai nagyszülők vagyis anyumék már megint más kérdés. Apum nem sokat változik ezen a területen, de ő vállal a legkevesebbet a nagyszülők közül a Luca körüli munkákból. Ő a sétafelelős, azaz minden nap ha szükség van rá, viszi, sétáltatja, kiharcolja a hintát neki a játszótéren és óraműpontossággal viszi haza. Megbízható ha azt nézem, hogy az élete árán is megvédi a gyereket és ha nincs kedve akkor is megy vele.  Megbízhatatlan, ha azt nézzük, hogy ő, aki a legkevésbé veszi észre, hogy a rábízott gyermek összeszarta magát és már a szája is össze van kenve a termékkel. A hozzáállása változott e? Igen, látja, hogy fáradt a felesége, fáradt a lánya és a probléma csak görög előttünk. Érthető az ő nézőpontja is. Nem foroghat az életünk szerinte csak Luca körül. Nem fáradhat el a felesége csak abban, hogy az unokával van reggeltől estig. Nem lehet csak ez a lánya életcélja. És mivel Luca állapotán túl sokat változtatni nem lehet, hát legyen az iskolában amikor az működik, mert ez a környezetének is a legjobb. Apu egy nagyon széles látókörű ember, akinek én is fontos vagyok, sőt Zoli is, hiszen az életünk együtt folyik. Ugyanez nem mondható el az apai nagyszülőkről, nekik Luca a legfontosabb és sokkal kevésbé vannak tekintettel a mi életünkre.
Anyum egy újabb fejezet,. Ő változott a leginkább és ez a mostani kényszerszünet alatt is észrevehető. Fáradt és ez nem csoda. Ha őszintén nézzük, egy 156 cm magas alig 50 kg-os 70 éves nő, nem vállalhat már ekkora terhet. Anyu nem bír el fizikailag a nála nagyobb és nehezebb unokájával akivel szemben még a szeretet is megbénítja, nem is védekezik. Ezért néz most úgy ki, mintha átment volna valaki az arcán szöges bakanccsal. J  Ugyanakkor anyum nem adja meg magát a „enyészetnek”. ( Bocs anyu! J   ) Anyu jön-megy, egy percre meg nem áll, utazik és minden tekintetben úgy viselkedik és érzi magát, mint egy 50 éves. Én ennek örülök és nagyon remélem, hogy még hossz évekig ez így is marad. Ebből következően még annyi mindent szeretne csinálni az életben. Ezért ha úgy hozza a kényszer, hogy itthon kell maradnia Lucával, azt kicsit nehezen éli meg. Mert már eltervezte, hogy azokon a napokon a barátnőjével megy utazási prospektusokat nézegetni, hastánc órája is lenne, cukrászda, szolárium és egyáltalán. És ezt most át kell tennie és azért reggeltől estig nehéz is Lucával. Szóval fáradt és pörög ezerrel , mint aki azt érzi, hogy még annyi mindent szeretne az életben kipróbálni , elérni és élvezi minden napját. Ugyanakkor Lucánál jobban senkit nem szeret. Őszintén állíthatom, hogy ezt a gyereket senki nem képes úgy szeretni, ajnározni, imádni, mint az anyám. Nincs olyan amit meg ne tenne érte és bízik benne. Bízik abban amiben én nem tudok, amire mi már nem is gondolunk. Hogy Luca rengeteget ért és fejlődik és majdnem olyan, mint a többi gyerek és………elfogult, de a szó jó értemében. Ha egy ilyen korú normál gyermekben ennyire hisznek a szülei, hát a határ a csillagos ég. Az önbizalom nagyon fontos. Mondjuk bennem is bízott ennyire mindkét szülőm.
És jövünk mi. Nem fejlődünk, nem jutunk egyről- a kettőre. Miért? Fogalmam sincs. Amikor összeházasodtunk férjemnek jelentős humorérzéke volt, ami az évek során elkopott. A humorérzék nem veszik el, ez egy velünk született képességünk a vicces helyzetek, mondatok lereagálására. Nem tudom, hogy a felelősség miatt amit a munkahelye okoz vagy Luca betegsége miatt, de sajnos mára elfogytak, vagy legalábbis lényegesen lecsökkentek a nevetős helyzetek ami nagyon megnehezíti a mindennapok elviselését. Egy fogyatékos gyerek neveléséhez elengedhetetlen a humor. Nevetni kell, mert sokszor nem tudsz mit tenn,i és mert tényleg adódnak - ahogyan normál gyereknél is-  mulatságos szituációk. Lucának a humorérzéke viszont fenomenális. Tud helyzeteken nevetni, kacagni és érdekes módon teszi ezt adekvátan. Apa viszont egyre szomorúbb, egyre szigorúbb, egyre aggódóbb. Középen vagyok én, aki próbálja élni a mindennapokat és megtalálni bennük a jót, a humorosat, a kielégítőt. Ehhez járul új kelletű bolondériám, a futás. Hónapok óta futok, mert szeretem, mert célt ad, mert jót tesz az egészségemnek és úgy érzem még a Luca körüli gondokat is segít kicsit feldolgozni. Úgy gondolom sokat és jó irányba változtam. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy éppen a napokban az adórendeletek előkészítésének kellős közepén belém nyílalt, hogy Luca soha nem lesz szerelmes………………..és megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Szóval én sem fejlődök, nem javulok. Kifuthatok a világból, a fájdalom elől nem tudok elmenekülni.